Utálom a kritikusokat. Nem, ez így nem igaz. Utálom azt, ahogy a kritikusok egy emberről negatív véleményt nyílvánítanak. Egyrészt szerintem csak olyan embernek van joga másokat (akár csak egyetlen cselekedetüket is) megítélni, aki önmaga jobb példát tud mutatni. Ugyanez vonatkozik valakinek az alkotására vagy bármilyen termékére is, ne hozzon vagy érvényesítsen szabályt az, aki önmaga sem tudja betartani. Másrészt semmi jó nem származik abból, ha azt mondjuk valakinek: ezt és ezt rosszul csináltad. Akkor már tegyük hozzá, hogy miért csinálta rosszul, mit kellett volna tennie, vagy legalábbis hogyan lehetne jobb.
Ne rombolj, építs.

....

Ezen rágódtam a mai túra közben, és aztán elszállt az agyam, haza kellett szaladnom, mert nem volt nálam papír meg toll. Elkopott a kedvenc gatyám a combomon meg a fenekemen, lassan átlátszik az anyag, túl sokat gyalogolok, félek, hogy a fejem is hasonló sorsra jut az állandó használattól.

Rád gondoltam, meg arra, amiről tegnap beszéltünk. Felsőbbrendűség. Eszembe jutottak még dolgok ezzel kapcsolatban, pl ez a kritika-dolog. Beképzeltség vagy egoizmus azt gondolni, hogy vannak dolgok, amikben jobb vagyok az átlagnál? Egyesek szerint őrültség (vagy hazugság) pl az, hogy engem nem nagyon, vagyis csak egy szintig érdekel a pénz, hogy nem hiszek a bosszúban, hogy szeretem a dolgokat egész valójukban látni és nem csak a felszíni történéseket veszem észre, és még sorolhatnám. Igen, jobbnak tartom magam, értékesebbnek tartom a saját értékrendem, és kicsit sajnálom és tévelygőnek érzem azokat, akik viszont olyan uraknak szolgálnak, amik az én szememben ócska, mindennapi és múlandó örömök. Mindenki ismeri őket: pénz, szexualitás (csak önmagáért), kicsinyes visszavágás, stbstb. Elmúlt a kommunizmusom, és bár természetesen nem kötöm akárki orrára, hogy mit is gondolok az életéről vagy a viselkedéséről, de azért elkezdtem osztályozni. Nem elég elfogadni, kell a kritika ahhoz, hogy a dolgok jó irányba haladjanak. Nem bántok senkit ok nélkül, de megválogatom már, hogy kiket szeretek meg igazán. És igen, azt gondolom, hogy jogom van ehhez. Senkitől sem várok el többet, mint amit én is adni tudok, de most már látom, hogy ez nagyon sok.

És ezért szeretlek pont téged. Olyan vagy, mint amilyen az ikertestvérem lehetne, és nagyon jó, hogy ez valóság, hogy tegnap a házam előtt, az utcán félelem nélkül ölelhettelek meg, és tök komolyan gondoltam ezt a közös tanya-dolgot is, remélem, hogy eljön majd az idő, amikor valóra is válik. Na és ha már osztályozás... most végiggondoltam, és szerencsére ismerek pár embert, aki hasonló értékrenddel törekszik valami jobb felé, akik nem elégszenek meg azzal, hogy elfogadták magukat, javítani is szeretnének azon, amin lehet. Ilyen az anyám, a húgom, az öcsém még csak 15, de szerintem ő is ilyen lesz, Bia, Dávid, Zina - ő is kamasz még, de szerintem Ember lesz belőle, és még keresgélek, mert nagyon kéne több ilyen ember a környezetembe. Példaképet keresek, kézzelfoghatót, hátha találok olyat, aki nem csak egy szempontból több, hanem tanító lehet, unom már, hogy mindent könyvekben találjak meg. Nem könnyű kérdezni Szókratésztől vagy Teréz anyától, és ugyan mindig hiszek a belső hangomnak (még ha nem is tudok mindig megfelelni neki), de mivel nem tudom honnan ered, ezért kicsit félek tőle. Talán ő lenne bennem az Isten?