Ma van a születésnapom. A harmincnegyedik. Túléltem Krisztust:) Ma kiderül, hogy hány ember szeret. Persze lesznek olyanok, akik csak udvariasságból fognak felköszönteni, legalább szóban viszonozzák azt, amit tőlem kaptak, és én ezt igazából sajnálom. Jobb lenne, ha őszinték lennének, és nem tennék:) Csak társadalmi elvárások miatt vagy megszokásból (ugyanaz:) mondani vagy kívánni jót valakinek, szintén a hazugság kategóriába tartozik nekem. Persze ez mindenképpen jó hazugság, és biztosan nem árt senkinek, de én szeretem, ha igazán őszinték velem, én sem köszöntök fel senkit csak udvariasságból. Tegnap pl valaki nagyon bunkó volt velem, aztán bocsánatot kért, és én megmondtam neki, hogy ne tegye, szeretem azokat az embereket, akik kimondják a szemembe a véleményüket rólam (persze jobban szeretem, ha ezt megfelelő stílusban és megmagyarázva teszik:), mindenképpen szebb és becsületesebb, mintha ezt a hátam mögött tennék. Szerintem a szeretet és utálat különben sem ennyire egyértelmű dolgok. Az egyik oka annak, hogy nem tudok utálni senkit, az, hogy minden embernek vannak jó tulajdonságai az általános mércéhez képest, és én szeretem felfedezni ezeket akkor is, ha nem nekem szólnak. Anna szerint túl pozitívan látom néha a dolgokat, emiatt úgy tűnik, mintha túloznék vagy egyszerűen nem mondanék igazat, de szerintem téved, nem arról van szó, hogy túl pozitív lennék, hanem arról van szó, hogy a világ nem elég pozitív, szinte szégyen (de legalábbis nem általános) a jót a maga valóságában kimondani. Pedig ez csak hozzáállás kérdése, és mennyivel jobb úgy létezni, ha a világot szépnek látjuk, vagy legalábbis meglátjuk és kiemeljük azt, ami szép benne.

Ez a mai nap jó alkalom arra, hogy a blogolást itt, ebben a formában befejezzem. Ez alatt a pár hónap alatt egyre jobban feszítettem a húrt, kísérleteztem egy kicsit, meg is kaptam érte a magamét rendesen:) De az nem jó, hogy elkövettem egy pár hibát (hiszen a határok nincsenek bebetonozva, na meg ki dönti el, hogy hol is vannak:), és másoknak is bajt okoztam. Nem akarom levonni azt a következtetést, hogy nem szabad ennyire őszintének lenni, mert ugyan nem könnyű ez olyan környezetben, ahol a hazugság és az elhallgatás a mindennapok része, de azt hiszem, hogy senkinek sem árt, ha ráébred a valóságra. Mert le lehet élni egy életet úgy, hogy ki se nyitjuk a szemünket, de mire jó az? A legtöbben így élnek, csak vannak, mint egy gomba, se a környezetükre, se a másik emberre, de még önmagukra se figyelnek, egyszerűen nem gondolkodnak szerintem nagyon is fontos dolgokon. Mintha nem lennének tudatuknál, belesüppednek abba, amit mások kínálnak nekik, hiszen olyan könnyű mások szabályai szerint élni. Így nem kell felelősséget vállalni a tetteikért, de ez szerintem nem élet, hanem vegetálás.

Bizonyos szempontból én is hazudok magamnak, tudattalanul csapom be magam, és sokszor már közben látom, hogy megteszem, mégis jót hazudok magamnak, de csak azért, mert mi értelme észrevenni a rosszat egy olyan helyzetben, amikor javítani nem lehet. Számomra az elfogadás része, hogy sok rosszat megengedek másoknak, egészen addig, amíg ez nem megy más emberek kárára (sajnos a saját határaimat nehezebben tartom). Azokat a dolgokat, amik nem tetszenek nekem, mert idegenek tőlem, kívülről nézem, mint egy jelenséget, ami csak úgy van, vagy ha lehet, akkor megpróbálom megbeszélni, főleg ha olyan dologról van szó, ami ártalmas. Így sokkal mélyebb kapcsolatokra teszek szert, az emberek olyan dolgokat is elmondanak nekem, amit másnak nem mernének, és én szeretem ezt, egészen más szintű beszélgetéseket és a mindennapoktól való elrugaszkodást eredményez (na meg sokkal mélyebb érzelmi kötődést). Amit viszont nem szeretek az az, hogy egyre nőnek a titkok bennem, sosem az enyémek, hanem másoké, állandóan figyelnem kell arra, hogy nehogy olyat mondjak, amit nem kéne, észrevettem, hogy egyre kevesebbet beszélek, és jobban megfontolom, amit kimondok. Ez egyrészt jó, másrészt nagyon fárasztó, mennyivel egyszerűbb lenne, ha csak úgy kimondhatnék bármit, ami eszembe jut, úgy, ahogy régebben tettem. Ide tartozik az is, hogy mekkora öröm valakinek, ha jót mondunk neki, és milyen nagy szomorúság, ha megtudja magáról a rosszat (már ha elhiszi, és nem az a következmény, hogy inkább megutálja azt, aki kimondta). Persze jó dolog a kritika, de csak akkor, ha épít és nem rombol. Mostanában elkezdtem szeretni a pozitív hazugságot is, a rossz dolgok elhallgatását, néha szeretném visszavenni a rózsaszín szemüvegem, amin keresztül olyan sokáig láttam a világot. Más kérdés, hogy szörnyen rosszul tűröm, ha nekem hazudnak így, főleg, mert figyelek annyira a másik emberre, hogy általában azonnal feltűnik, hogy valami titka van, vagy hogy csak azért mond úgy valamit, hogy engem kíméljen, vagy csak simítja a mondanivalóját.

Kösz mindenkinek, aki olvasott, eleinte 5-8 ember volt naponta, most már kb 50 az átlag, a legtöbb 89 volt. Sajnálom, hogy csak kevés ember véleményét tudtam meg, kevesen mondtak igazán egyenesen bármit is. A legszebb az volt, amikor valaki azt mondta nekem: szeretem, hogy ilyen vagy, mindenről van véleményed, szeretem a blogodat. A legrosszabb pedig az, hogy sokan csak ezt az egy oldalamat ismerik, ebből szűrtek le messzemenő következtetéseket, és a nyíltságom miatt felhatalmazva érzik magukat arra, hogy beleszóljanak olyan dolgokba, amikhez semmi közük, de hát ez végülis őket jellemzi, nem engem. Igaz, hogy az én házam táján söprögetek itt, de akkor is csak nekem van jogom ezt tenni:) Az dobhatja rám az első követ (ajjaj, hol van az már:)), aki önmaga megfelelő példával tud előttem járni a saját életében. Na persze, egy ilyen embernek nem jutna eszébe követeket hajigálni.

Továbbra is figyelni fogom ezt az oldalt, ha valakinek van megosztandó véleménye vagy csak beszélgetni szeretne, állok elébe. (Esetleg írhat levelet az elveszettlevelek@citromail.hu címre. Nem fog elveszni:) Addig is: hello:)