és különben is, éppen a titkok ellen küzdök, gyakorlom a mindent kimondást, tesztelem magam, és figyelem az emberek reakcióit

.....................................................................................................

Nem tudtam, hogy olvasol. Miért nem mondtad neki, hogy találkozni akarsz velem? Vagy ez nem fontos? Csak azért olvastál, hogy róla megtudhass dolgokat? Én akartam veled találkozni...

Sajnálom, hogy így tudtad meg, de nem sajnálom, hogy megtudtad. Szerintem jobb, hogy most történt, és nem évek múlva, amikor már egészen máshol tartasz fejben. Ő persze nagyon haragszik rám, azt mondta, hogy sosem bocsát meg. Hát nem is tudom, nekem sokkal több dolgot kellene megbocsátanom neki (bár a legnagyobb hibát én magam követtem el azzal, hogy nem vettem észre, nem akartam észrevenni, hogy ki ő valójában, de az is lehet, hogy csak elfogadtam, mert szerettem), és nagyon nehéz pozitív képet tartanom a fejemben róla, de egy kicsit vállrándítással kezelem már az ügyet, hiszen ez van, ezt kell szeretni. Kíváncsi lennék, ő miket mondott, mond rólam...:) (Na annyira azért nem.) Rossz érzés, hogy neked talán most nyílik ki a szemed, és ez bizony fáj. Persze hibásnak is érzem magam, részben én okoztam neked ezt a fájdalmat, és abban sem vagyok biztos, hogy jó lesz-e neked, hogy a dolgokat a saját valóságukban láthatod. Az én szemem csak jóval később nyílt ki, és nem is igazán rá, valaki másra csodálkoztam rá: jé, ilyen alakok is élnek a Földön? Bár ezek az emberek nagyon szívesen hárítják másra a felelősséget, és eszükbe sem jut, hogy önmagukban keressék a hibát, így az egész úgy néz ki, mintha nem értenék, hogy mit is tettek. A butaság pedig nem bűn, ugye?:) Pedig valójában csak a könnyebb utat választják... vagy csak tényleg nem értik?:) Erre mondta anyám mindig: a legkönnyebb hülyének lenni.

Fura ez, mások hibái néha rajtunk csattannak. Főleg, ha nem fogadjuk el az ő játékszabályaikat.

Ööö, félig elfogadtam. Hiszen az első perctől kezdve tudtam, hogy mit tesz, de mindenki azt mondta, hogy semmi közöm hozzá, ne érezzek felelősséget olyan ember iránt, akit még csak nem is ismerek (és akire a legtöbb ember szerint féltékenynek kéne lennem, hát bocs, hogy nem ezt érzem). És én hallgattam ezekre az emberekre, még ha nem is értettem velük egyet, hiszen árulás lett volna helyette kimondani, és valamiért mindenki azt gondolja, hogy vele kell lojálisnak lennem. Csakhogy én így sosem vagyok lojális. Csak akkor lehetek lojális, nyelhetek el titkokat, ha az más embernek nem okoz kárt. (Most, hogy leírom, nem is értem, miért tettem azt, amit elvártak. Talán mert a helyzet nem teljesen fekete-fehér. Vagy gyávaságból?:) Vagy csak azért, mert nem tudom, hogy milyen az árulás, még sosem tettem, és ez a dolog azért nem életbevágóan fontos.) De igenis, felnőtt embernek tudnia kell, hogy mi a helyes, és aszerint kell cselekednie, akár szeretem az illetőt, akár nem. És hiába szeretek én valakit, nem hagynám, hogy más embereket bántson. Már csak önmaga miatt sem, hiszen nem csak azt a másikat, önmagát is bántja ezzel, rossz döntést hoz gyengeségből, butaságból vagy félelemből (a rosszabb lehetőségeket hagyjuk, szerintem azok úgyis ezekből erednek). Hát így lettem én is részese ennek a hibának. És most következik részéről a bosszú, és nem tudom, mit tegyek azért, hogy senki se járjon nagyon rosszul, de mégis tiszta legyen a lap, és végre el lehessen indulni egy olyan irányba, ahol nincs hazugság, lopás, nincs csak a saját érdekeinkre való koncentrálás. Úgy érzem, nem nekem kell változnom... vagy jobb lenne, ha kevésbé lennék szigorú? Most akkor kezdjek el én is rossz dolgokat tenni azért, hogy jobban el tudjam fogadni mások tetteit? Vagy ne tegyem, csak hagyjam, hogy mindenki azt tegye, amit akar, a következményektől függetlenül?