Az őszinteség, akkor a legfontosabb, ha a másik fél kíváncsi a véleményünkre és tényleg segítségére lehetünk azzal, ha nem kertelünk az igazság kimondásával.
Egy lány barátom mesélte (ő is egy példa arra, hogy igenis létezik ilyen, sőt még egymás mellett is tudunk aludni anélkül, hogy bármelyikünk többre is gondolna...), hogy az utcán sétált, amikor egy ölelkező pár férfi tagja elég durván beszólt neki. Már nem emlékszem, hogy mi is volt a megjegyzés, de valami olyasmi lehetett, hogy "nem irigylem a barátodat", ami elég komolyan érintette, mert elég régóta nem tud magának komoly kapcsolatot kialakítani. Még a lány partnere is közölte vele, hogy, hogy lehet valaki ilyen bunkó...
Azt hiszem felesleges minden nap elmondani valakinek, hogy csúnya vagy kövér, hiszen mindenki tisztában van a saját tulajdonságaival.
A gyermekek tényleg kimondják minden gondolatukat, és sajnos néha tényleg elérik a szülők a nevelésük során, hogy félelmet keltve bennük visszafojtsák ezeket. Hiába az illem fontos dolog...

Természetesen nem az a feladat, hogy totál idegen embereknek akármiféle igazat is megmondjunk. Más kérdés, hogy aki ilyet kap, az talán elkezd azon gondolkodni, hogy a külső is fontos, és bizony rajtunk is nagyban múlik, hogy mit látszik belőlünk.
Ezzel együtt azt gondolom, hogy itt is az arany középút a fontos, megmondani az igazat, a megfelelő köntösbe bújtatva. Azt hiszem, hogy az igazság minden embernek segít, az egyetlen gond azzal van, hogy a legtöbben nem szeretnének ezzel szembesülni. Lustaságból, gyengeségből, butaságból... mindenki választhat tetszése szerint:)

a hazugság gyakran élni segít. a legtőbb fölépített élet hazugságra épül. a "nem megfelelő" őszinteséggel életeket rombolhatsz le. ez felelősség és mérlegelés kérdése.
őszintének lenni, igaz módon élni(önmagadhoz hűen, cselekvésben) nagyon nehéz. elsősorban azért, mert honnan tudhatod megbízhatóan, ki vagy te, h az lehess aki vagy. a te éned az, melyet gyermekkorodban feltételeztek számodra a szüleid. ha ez összhangban van azzal a valakivel aki eredendően vagy, akkor kb. oké a dolog. ha nincs akkor állandó zavar és konfliktus forrása benned, de legalább van vmi amihez viszonyulhatsz. ha nem feltételeztek számodra önálló személyiséget, szüleid igényeinek a szolgálója voltál, akkor identitásod, ha őszinte vagy magadhoz, identitás-nélküliséged. hogyan legyél őszinte másokhoz, ha azt se tudod kivagy, legalábbis majdnem minden te vagy, te lehetsz? a legtöbb ember ha elgondolkozik azon, ki is ő,akkor felmerülnek benne hasonló kétségek, de mivel így lehetetlen élni, ezért dönt, úgy dönt ez és ez vagyok, ezt és ezt csinálom, mert ha nem döntök elhalad mellettem az élet. ez a döntés nem lehet igaz, mert föladja a kétkedést és lezárja a gondolkodást a cselekvés kedvéért.(persze kerülőutakon ujra és ujra előjönnek, smások felé mint őszitétlenségek jelennek meg) ez a döntés vagy zárás tiszteletreméltó, mert élni akarásból fakad, és nagyonis emberi.
nem szimpatikusak számomra azok az emberek akik állandóan azzal kérkednek , hogy ők mennyire őszinték, mert ezt nem tudhatja biztosan senki, legfeljebb az ősziteségre törekvés lehet őszinte. a radikális őszinteség számomra egy közép, egy mérlegelés(minden radikalizmus ilyen), mely figyelembe veszi a másik ember erejét az ig. elviselésére, s mely megértő tud lenni a másik élethazugsága mögötti sorssal és indokkal.
mindig azt gondoltam, h ha kimondom vki felé az ig.-ot, azzal megtisztelem őt, és elvártam tőle ugyanezt, de mindig marad ilyen kimondandó, és mindig erről beszélhetnénk, a sértődés rétegei csak mélyebbre tolódnak, van valahol egy határ.

amúgy pedig mindenki őszinte, a rá jellemző módon hazudik, s pusztán a létezése miatt igaz, hiszen honnan vennénk a kritériumot hogy különbséget tegyünk cselekedet és cselekedet, létező és létező között őszinteség tekintetében.
aki van, az igaz. persze ez az általános szint nem vezet messzire, és az is kérdés, ki mit ért őszinteségen...

Ez a könyv arról beszél, hogy ha bármi zavar minket, akkor mondjuk ki. Ha gondunk van a társunkkal, de nem mondjuk meg neki, az nem megoldás, az elhallgatás egyre inkább szétzilálja a kapcsolatot. Persze lehet, hogy az őszinteség is megteszi... de ebben a lényeg a saját tisztaságunk. Ha kimondjuk a gondjainkat, azokat, amik foglalkoztatnak minket, amik állandóan energiát vesznek el, akkor részben máris megszabadultunk tőlük. Sőt, azt is mondja az író, hogy a dühünket se titkoljuk el, ha szükséges, akkor akár durván is, de mondjuk ki azért, hogy ne maradjon bennünk szorongás. Ez a dolog igazából rólunk szól, nem a másik emberről. Aki elfojtja az őszinte gondolatait és érzéseit mindenféle megfontolásból, társadalmi elvárásból vagy félelemből, az önmagát betegíti meg. Ez tulajdonképpen nem más, mint szabad utat engedni a bennünk lévő ösztönlénynek, hiszen az író szerint ez vagyunk mi igazából. Le is írtam, hogy nem értek vele egyet teljesen:) De az elgondolás nagyon is igaz, meg kell tanulnunk megszabadulni a feszültségtől, és szerintem is inkább kiabáljunk egy sort az arra érdemessel, semmint inni vagy drogozni kezdjünk, stb.
Hogy ki a valódi énünk, és ki az, akit csak később tanultunk... nyilván egy csomó mindent magunkba integráltunk, másokat elvetettünk... most az jutott eszembe, hogy amikor meghalunk, akkor a lelkünk száll ki a testünkből, és elvileg ugye bent hagyja a személyiségünket. Na jó, annyira tele vagyok most gondolatokkal, hogy már semmiben sem vagyok biztos:))) Lehet, hogy szünetet kéne tartanom és csak néznem magam elé egy pár napig olvasás és gondolkodás helyett.

Átgondoltam ezt üresebb fejjel.
Most leírom azt, amit én őszinteségnek élek meg, hátha elhiszed nekem, hogy ez a szó nem azt takarja, amire te gondoltál.
Nagyon sok bajom van és volt azzal, hogy én tényleg azt mondom mindig, amit gondolok. Régebben (kamaszként leginkább) képtelen voltam bármilyen szinten is uralkodni magamon, azonnal vágtam rá a választ mindenre. Ha megkérdezte tőlem valaki, akit nagyon szerettem: te, jól áll nekem ez a ruha? - habozás nélkül feleltem azt, amit gondoltam, szépítés nélkül: igen, nem. Ha most megkérdezi valaki, akkor azt felelem: szerintem nem áll jól neked vagy hát én ezt tutira nem venném fel, ilyeneket. Néha most is sértően őszinte vagyok, főleg a hozzám közel álló emberekkel. Ráadásul kéretlenül is meg szoktam mondani a véleményem, szerencsére általában a jót veszem észre és ezt is mindig közlöm, de pl a húgom vett magának egy pirosítót, hogy ne kelljen azt hallgatnia tőlem, hogy már megint milyen hullasápadt, nem beteg-e. Ugyanúgy a tények őszinteségéhez tartozik, hogy magamról is mindig igazat mondok. Ha pl elmesélek egy esetet, akkor lehet, hogy különböző alkalmakkal nem pont ugyanúgy fogom előadni, de a lényeg sosem változik. Sem a történés nem változik, sem a véleményem a történésről. Ha mégis változna, akkor azt is elmesélem legközelebb, hogy miért változtattam meg a véleményem. Teljesen nyíltan beszélek a dolgaimról (ha valamit nem akarok elmondani, akkor nem teszek úgy, mintha a másik hülyeséget kérdezett volna pl, hanem megmondom, hogy bocs, de ezt nem mondom vagy nem mondhatom el), és nyíltan beszélek a hozzá fűződő érzelmeimről és gondolataimról is.
Hogy honnan tudom, hogy az igazat mondom-e? Pontosan érzem. Ha bármi nem stimmel az olyan érzés, mint amikor mézet teszek a teába és a tiszta folyadék hirtelen zavarossá válik. Ugyanígy tudom megérezni azt, ha a másik ember nem mond igazat, a viselkedésében és a kisugárzásában zavar támad, persze azért ezt megérezni sokkal nehezebb, mint ha én próbálnék hazudni vagy elhallgatni.
Sokkal nehezebb őszintének lenni az érzéseinkről akár magunknak, akár másoknak. Leginkább azért, mert az érzelmeink szinte folyamatosan változnak, ezért aztán ha abban a pillanatban igazat is mondok vagy azt gondolom, hogy igazat mondok, az a következő pillanatban már hazugság lehet. És ami a legnehezebb szerintem: mindig pontosan tudni, hogy mit is érzünk. Mert persze könnyű éreznem, hogy örömet okoz-e egy ölelés vagy sem, de nem biztos, hogy tudom, hogy miért akarom kitépni a haját valakinek, akit elvileg szeretek, csak a zavarodottságot érzem ezzel kapcsolatban, és amíg nem fejtettem meg az érzelem valódi természetét, addig hazudhatok magamnak és ezzel másoknak is. Na meg persze itt jön be az, hogyan kondícionáltak minket, mit szoktunk megengedni magunknak, és mit tartunk helyesnek.
De ami a legfontosabb szerintem: én, személy szerint mindig érzem, ha valami zavar támad a másik emberrel való kapcsolatomban. Érzem, ha elhallgat valamit, akár csak azt, hogy mondjuk megbántottam egy túl őszinte mondattal (hiszen az emberek utálják hallani magukról a rosszat), és ahelyett, hogy azt mondaná: "hé, hogy beszélsz velem, szerintem nincs igazad", inkább bezárkózik. Minden ilyen zavar növeli a két ember közötti távolságot, a távolságok ridegséget szülnek. Ha pl két embernek nem azonos a habitusa, az egyik nyílt és őszinte, de a másik zárkózott és távolságtartó (leginkább a saját félelmei miatt - önmagától, a másik reakciójától - emögött általában megkeseredettség és önbizalomhiány áll) akkor a távolságtartó ember minden elhallgatásával azt éri el a nyitottabb embernél, hogy ő is bezárkózzon felé. Ő is elkezd félni a másiktól, és egy idő után már nem akar semmit megosztani, mert látja, hogy felesleges, érzi, hogy a közeledésére csak kis időre kap jó választ, a zárkózott ember újra és újra falakat épít, ráadásul a félelmeit nem ismeri el, megpróbálja az összes felelősséget a másik emberre hárítani. Na ezért fontos az, hogy ha valakivel kapcsolatot akarunk kezdeni, vagy egy kapcsolatot javítani, akkor először önmagunkban kell rendet tenni, felismerni a saját felelősségünket MINDENÉRT az életünkben. A rossz érzéseinkért, a bezárkózottságunkért, a negatív gondolatainkért.
Tudom, könnyen beszélek, mert bennem ez megvan, semmit sem kell tennem érte. Azt hiszem, hogy annak, aki nem ilyen, nagyon nehéz dolga van, ha valóban változtatni akar. De ha már felismerte és elismerte a hibát, akkor találhat módot arra, hogy jobbá tegye önmagát és ezzel mindent, amit körülötte van. A módok: megfelelő könyvek olvasása, megfelelő emberekkel való barátkozás, ha nagy a baj, akkor pszichológus vagy terapeuta igénybevétele (a gyógyszerszedés szerintem semmin sem segít, csak tüneti kezelés).
Szerintem olvasd el te is ezt a könyvet, egy eléggé földhözragadt ember írása, talán segíthet olyannak is, aki elveszítette a hitét abban, hogy léteznek tiszta és pozitív emberek -hátha megtalálod önmagadban azt a kisgyereket, aki mindig azt mondta, amit legbelül helyesnek és tisztának érzett.

Még valami. Az az ember, aki az önismeret hiánya miatt tévelyeg, ha saját maga én nem a környezete miatt nem találja a helyes utat, és ezért elhatározásból tesz meg valamit, az jó megoldást választ. Azért jó, mert legalább tett valamit, hiszen a gondolatok önmagukban semmit sem érnek. Viszont csak akkor jó, ha miután észrevette, hogy ez sem jó megoldás, akkor azonnal továbblép. Az az ember, aki mindenféle megfontolásokból félig éli az életét, beletörődik abba, hogy ez van, ezt kell szeretni (vagy inkább utálni ugyebár:), az eltékozolja az életét. Elköveti a legnagyobb hibát, amit tehet.

egyetértek azzal, ha bajunk van a másikkal, mondjuk ki, ez jobb mintha elfojtanánk és hagynánk hogy belülről romboljon. viszont szerintem a kimondás tényénél is fontosabb a kimondás módja, mikor, hol, és hogyan. egy párkapcsolatban, mindkét felet érintő dologban, nincs olyan, hogy "ez kizárólag rólunk szól". ha nem vesszük figyelembe, hogy a másik éppen milyen állapotban van, mennyire alkalmas a helyzet egy probléma megvitatására, hogy mennyire vagyunk képesek türelmesen és kedvesen beszélni akkor az, hogy vki ott és akkor kimondja azt ami éppen eszébe jut, az nem több szimpla önzésnél, vagy szocializációs "hibánál". nem az őszinteség a sértő, vagy a kimondott "rossz", hanem legtöbbször a kimondás módja.

nem hiszem, hogy az őszinteség habitus kérdése lenne, és vannak nyílt és őszinte emberek és vannak a zárkózott szorongók, akik őszintétlenek. beszélhetünk ilyen karakterbeli különbségekről, de pont ez az, aminek nincs sok köze a valódi őszinteséghez, bármilyen habitusu ember lehet őszinte és őszintétlen is.

szerintem helyesebb, ha nem azt mondjuk, hogy felelősek vagyunk mindenért, hanem azt, hogy felelősséget kell válalnunk mindenért, amit teszünk és gondolunk. hogyan lehetnénk felelősek szüleink tetteiért, vagy genetikai meghatározottságainkért? (persze itt számít az is, hogy mit gondolunk előző életeinkről stb.) felnőtt emberként felelősséget kell válalnunk tetteinkért, de nem azért, mert valóban felelősek vagyunk, hanem mert különben nem volnának lehetségesek emberi kapcsolatok, együttműködések. az igazság az, hogy semmiért sem vagyunk felelősek, a felelősségvállalás egy etikai tett, egy döntés az életért.

az emberek nem csak az önismeret hi ányából tévelyegnek, hanem a "túlzott" önismeret miatt is. a tévelygés, a keresés, a kétségek, az ember legigazabb ,pozitívabb ,tisztább állapota. minél jobban megismeri magát vki, annál több lehetőséget és képességet fedez fel, felismeri hibáit és rossz tulajdonságait, ezek okait és mélységét, és reálisabb képet kap a változtatás nehézségeiről is. ezek nem feltétlenül könnyítik meg az eligazodást v. cselekvést. az az ember képes cselekedni, aki egy bizonyos szinten lezárja az önismeretét és nem vájkál tovább magában. így viszont föladja a tisztességes és őszinte gondolkodást.(erről próbáltam írni a múltkor)

az, hogy "helyes út", meg "saját magam" és "környezetem" szétválasztása, számomra értelmezhetetlen. helyes út az , amit helyesnek érzek, nincs külső kritérium.érzéseim megcsalhatnak, tévedhetek, mit tegyek, hogy biztosabban érezzem mi a helyes?

köszönöm de nem vagyok megkeseredve, nem vesztettem el a hitem, ésa bennem lakó gyermek is megvan, nem értem kinek- minek-mire ajánlgattad megoldási módjaidat.
aki nem pont úgy gondolkozik mint te, még nem feltétlenül tartozik a megtörtek csoportjába.

miért írod ezt a blogot?

Ezt a blogot magamnak írom, jól esik írni, kitisztít és kiüríti az agyam. Amiatt, hogy mások számára is olvashatóvá kell tenni, magam számára is jobban értelmezhetővé teszem, átlátom, és hamarabb feldolgozom. A külcsíny is fontos, itt javítani is lehet, szép a profil, stb. Szeretem csinálni:) És az is eszembe jutott, hogy milyen jó lesz majd húsz év múlva visszaolvasni, na meg bárkinek megmutathatom magam így egészben, akinek akarom:) Közben néha tesztelem magam, hogy mennyire merek őszinte lenni, hiszen az egésznek nincs értelme, ha hazudok, de van-e értelme, ha elhallgatok?
Miért gondoltam, hogy megtört vagy... úgy kezdted a hozzászólásod, hogy " a hazugság élni segít". Hát ezzel maximálisan nem értek egyet. Vagyis élni segít... de basszus, milyen élet ez? A hazugság hozzásegíthet dolgokhoz (pénzhez, emberi kapcsolatokhoz), de milyen áron??? Számomra az élet nem ezt jelenti. Én úgy szeretek élni, hogy minden nap nyitott szívvel és emelt fővel nézhetek a gyerekem és más emberek szemébe, na és a tükörbe. Gondolj bele... engem nem lehet megszégyeníteni vagy rajtakapni. Mindig azt teszem, amit mondok, ha meg mégsem, akkor tudom, hogy mit tettem és miért. És bizony magamat ismerve megpróbálom megszüntetni azt a dolgot, ami miatt hazudnom kellett, leginkább úgy, hogy bevallom ezt a (kegyelmes, nem árt senkinek) hazugságot éppen annak, akivel szemben elkövettem.
A helyes út... tényleg nem tudom mások hogyan élik meg, de bennem valóban van valaki, aki tudja, hogy mit kell tenni vagy mondani, és én maximálisan hiszek neki. Sajnos van, hogy későn szól:) Az érzelmeim néha elhomályosítják a hangját, akkor is nehéz meghallani. De ettől még a helyes út olyan tiszta, mint a... nemtom, mint valami, ami nagyon tiszta:)
Az érzésekről pedig annyit, hogy erre is jó a pszichológia. Ha azt érzem, hogy zavart vagyok, vagy csak nagyon rossz dolgokat érzek, akkor megpróbálom tisztázni magamban az okot. Van, hogy az önkéntes Terézanyám nem enged rossz dolgokat érezni (pl valódi dühöt, mindenáron meg akar bocsátani), nekem ilyenkor kell igazán őszintének lennem magamhoz és elfogadnom, hogy én is csak egy ember vagyok, akinek joga van haragudni. Hogy nálad mi a megoldás? Nem tudom, ezt neked kell tudnod, én nem ismerlek.

Sziasztok! Engem Brad Blanton: Radikális őszinteség könyve miatt hozott a Google kereső ehhez a bloghoz, a könyvről akartam egy kicsit utánaolvasni, vagy véleményeket nézni, hogy megvegyem-e magamnak,mert nagyon jónak tűnik. Ha már itt jártam, én is hozzászólok a beszélgetéshez, így néhány évvel később ahogy látom :-) Nos az én véleményem szerint sokkal egyszerűbb a dolog, mint ahogy leírtátok, szerintem FIGYELJ arra, hogy ne bánts meg másokat, ne hazudj, mondd meg az igazat, de ha komoly a téma válaszd meg hozzá a megfelelő időt. Viszont a LÉNYEG, és bár még nem olvastam, de remélem ezt magyarázza el Brad Blanton a könyvében: MAGADHOZ LÉGY ŐSZINTE! A többi emberhez is LÉGY ŐSZINTE, de légy figyelmes és a megfelelő stílusban tedd ezt. MAGADHOZ viszont LÉGY RADIKÁLISAN ŐSZINTE! Mert pont ezáltal találhatsz el tökéletes önmagadhoz. És hogy miért fontos ez? Egyik tanítómesterem azt mondta: Ha boldog és sikerekben gazdag életet akarsz élni, nos azt javasolom: Légy önmagad - tökéletes önmagad.