(*-*)

http://egykethanegy.freeblog.hu/

 

 

Úgy döntöttem, hogy beteszem ide az új linkjét. Majd:)

Meg is oldódott a gond:) Az a lány tényleg nagyon jószívű lehet, kár, hogy nem ismerem. És ő is jószívű, persze ezt tudtam is, hiszen valami azért csak összekötött minket olyan sok ideig. Az, hogy szerintem más szempontokból tévelyeg... csak hiba, semmiképpen sem bűn. Talán majd ráébred:) Remélem.

Ezek szerint az őszinteség határa a csillagos ég - jóindulatú emberek között. Talán tényleg csak annyi a lényeg, hogy megfelelő emberekkel alakítsunk ki kapcsolatot, és amikor már látjuk, hogy nincs mitől félnünk, akkor valóban, teljes mértékben engedjük el magunkat. Mármint ne növesszünk sörpocakot és ne hagyjuk abba a lábunk szőrtelenítését, hanem...

naaaa, értitek;)

Ma van a születésnapom. A harmincnegyedik. Túléltem Krisztust:) Ma kiderül, hogy hány ember szeret. Persze lesznek olyanok, akik csak udvariasságból fognak felköszönteni, legalább szóban viszonozzák azt, amit tőlem kaptak, és én ezt igazából sajnálom. Jobb lenne, ha őszinték lennének, és nem tennék:) Csak társadalmi elvárások miatt vagy megszokásból (ugyanaz:) mondani vagy kívánni jót valakinek, szintén a hazugság kategóriába tartozik nekem. Persze ez mindenképpen jó hazugság, és biztosan nem árt senkinek, de én szeretem, ha igazán őszinték velem, én sem köszöntök fel senkit csak udvariasságból. Tegnap pl valaki nagyon bunkó volt velem, aztán bocsánatot kért, és én megmondtam neki, hogy ne tegye, szeretem azokat az embereket, akik kimondják a szemembe a véleményüket rólam (persze jobban szeretem, ha ezt megfelelő stílusban és megmagyarázva teszik:), mindenképpen szebb és becsületesebb, mintha ezt a hátam mögött tennék. Szerintem a szeretet és utálat különben sem ennyire egyértelmű dolgok. Az egyik oka annak, hogy nem tudok utálni senkit, az, hogy minden embernek vannak jó tulajdonságai az általános mércéhez képest, és én szeretem felfedezni ezeket akkor is, ha nem nekem szólnak. Anna szerint túl pozitívan látom néha a dolgokat, emiatt úgy tűnik, mintha túloznék vagy egyszerűen nem mondanék igazat, de szerintem téved, nem arról van szó, hogy túl pozitív lennék, hanem arról van szó, hogy a világ nem elég pozitív, szinte szégyen (de legalábbis nem általános) a jót a maga valóságában kimondani. Pedig ez csak hozzáállás kérdése, és mennyivel jobb úgy létezni, ha a világot szépnek látjuk, vagy legalábbis meglátjuk és kiemeljük azt, ami szép benne.

Ez a mai nap jó alkalom arra, hogy a blogolást itt, ebben a formában befejezzem. Ez alatt a pár hónap alatt egyre jobban feszítettem a húrt, kísérleteztem egy kicsit, meg is kaptam érte a magamét rendesen:) De az nem jó, hogy elkövettem egy pár hibát (hiszen a határok nincsenek bebetonozva, na meg ki dönti el, hogy hol is vannak:), és másoknak is bajt okoztam. Nem akarom levonni azt a következtetést, hogy nem szabad ennyire őszintének lenni, mert ugyan nem könnyű ez olyan környezetben, ahol a hazugság és az elhallgatás a mindennapok része, de azt hiszem, hogy senkinek sem árt, ha ráébred a valóságra. Mert le lehet élni egy életet úgy, hogy ki se nyitjuk a szemünket, de mire jó az? A legtöbben így élnek, csak vannak, mint egy gomba, se a környezetükre, se a másik emberre, de még önmagukra se figyelnek, egyszerűen nem gondolkodnak szerintem nagyon is fontos dolgokon. Mintha nem lennének tudatuknál, belesüppednek abba, amit mások kínálnak nekik, hiszen olyan könnyű mások szabályai szerint élni. Így nem kell felelősséget vállalni a tetteikért, de ez szerintem nem élet, hanem vegetálás.

Bizonyos szempontból én is hazudok magamnak, tudattalanul csapom be magam, és sokszor már közben látom, hogy megteszem, mégis jót hazudok magamnak, de csak azért, mert mi értelme észrevenni a rosszat egy olyan helyzetben, amikor javítani nem lehet. Számomra az elfogadás része, hogy sok rosszat megengedek másoknak, egészen addig, amíg ez nem megy más emberek kárára (sajnos a saját határaimat nehezebben tartom). Azokat a dolgokat, amik nem tetszenek nekem, mert idegenek tőlem, kívülről nézem, mint egy jelenséget, ami csak úgy van, vagy ha lehet, akkor megpróbálom megbeszélni, főleg ha olyan dologról van szó, ami ártalmas. Így sokkal mélyebb kapcsolatokra teszek szert, az emberek olyan dolgokat is elmondanak nekem, amit másnak nem mernének, és én szeretem ezt, egészen más szintű beszélgetéseket és a mindennapoktól való elrugaszkodást eredményez (na meg sokkal mélyebb érzelmi kötődést). Amit viszont nem szeretek az az, hogy egyre nőnek a titkok bennem, sosem az enyémek, hanem másoké, állandóan figyelnem kell arra, hogy nehogy olyat mondjak, amit nem kéne, észrevettem, hogy egyre kevesebbet beszélek, és jobban megfontolom, amit kimondok. Ez egyrészt jó, másrészt nagyon fárasztó, mennyivel egyszerűbb lenne, ha csak úgy kimondhatnék bármit, ami eszembe jut, úgy, ahogy régebben tettem. Ide tartozik az is, hogy mekkora öröm valakinek, ha jót mondunk neki, és milyen nagy szomorúság, ha megtudja magáról a rosszat (már ha elhiszi, és nem az a következmény, hogy inkább megutálja azt, aki kimondta). Persze jó dolog a kritika, de csak akkor, ha épít és nem rombol. Mostanában elkezdtem szeretni a pozitív hazugságot is, a rossz dolgok elhallgatását, néha szeretném visszavenni a rózsaszín szemüvegem, amin keresztül olyan sokáig láttam a világot. Más kérdés, hogy szörnyen rosszul tűröm, ha nekem hazudnak így, főleg, mert figyelek annyira a másik emberre, hogy általában azonnal feltűnik, hogy valami titka van, vagy hogy csak azért mond úgy valamit, hogy engem kíméljen, vagy csak simítja a mondanivalóját.

Kösz mindenkinek, aki olvasott, eleinte 5-8 ember volt naponta, most már kb 50 az átlag, a legtöbb 89 volt. Sajnálom, hogy csak kevés ember véleményét tudtam meg, kevesen mondtak igazán egyenesen bármit is. A legszebb az volt, amikor valaki azt mondta nekem: szeretem, hogy ilyen vagy, mindenről van véleményed, szeretem a blogodat. A legrosszabb pedig az, hogy sokan csak ezt az egy oldalamat ismerik, ebből szűrtek le messzemenő következtetéseket, és a nyíltságom miatt felhatalmazva érzik magukat arra, hogy beleszóljanak olyan dolgokba, amikhez semmi közük, de hát ez végülis őket jellemzi, nem engem. Igaz, hogy az én házam táján söprögetek itt, de akkor is csak nekem van jogom ezt tenni:) Az dobhatja rám az első követ (ajjaj, hol van az már:)), aki önmaga megfelelő példával tud előttem járni a saját életében. Na persze, egy ilyen embernek nem jutna eszébe követeket hajigálni.

Továbbra is figyelni fogom ezt az oldalt, ha valakinek van megosztandó véleménye vagy csak beszélgetni szeretne, állok elébe. (Esetleg írhat levelet az elveszettlevelek@citromail.hu címre. Nem fog elveszni:) Addig is: hello:)

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Megmondom, miért örülök. Mert persze szarul vagyok, rosszul esik, hogy nekik most rossz (részben) miattam, nem tudom, hogy meg tudják-e oldani, akarják-e egyáltalán, meg tud-e neki bocsátani (állítólag nekem nem fog, de mivel eddig se beszéltem vele egy szót sem, ez nem változtat semmin, az ő haragja amúgy is csak neki fáj, ha nem tud átlépni rajta), és az sem esik túl jól, hogy ezek szerint ez az ember még rosszabb, mint amennyire eddig tudtam (bár anyám szerint inkább vegyem figyelembe azt, ahogy egy átlagos ember megoldja az elengedést szakításkor - leginkább a másik besározásával -, és simán nézzem el neki - valószínűleg meg is teszem). Viszont nem lesz többé hazudozás és titkolózás, és a fiaim nem egy álszent, hamis csendben töltik majd velük az idejüket. Én is kimondhatom a gyerekeknek az igazat, nem kell egy más által meghozott buta döntéshez alkalmazkodnom, és HAZUDNOM, miatta, azért, mert ezt ő így látta helyesnek. Így is hazudok nekik eleget, amikor egy rossz szót se mondok róla nekik, még a másikat is dícsérem (pedig kb semmit se tudok róla), csak azért, hogy ne legyenek egymás közt gondjaik.

Lehet, hogy el kéne kezdenem igazat mondani a fiúknak mindig mindenben. Talán jobb nekik, ha minél hamarabb megtudják az igazat, természetesen csak a megfelelő stílusban, semmiképpen sem a másikra mutogatva. Ha jobban megnézem, nem is értem, hogy miért vállaltam magamra inkább eddig az ő hibáit is... talán nem akartam, hogy megtudják a valóságot, szeressék csak azt a jó álarcot, amit látnak belőle, és persze ez sokszor nem is álarc, hiszen nagyon szereti a fiúkat, szerintem a helyzethez képest elég jó apa. Na persze azt ő is elismerte, hogy könnyű így:) Csak az örömök, alig valami felelősség. Minden gond rám hárul, neki csak önfeledt együttlétek maradnak, és hazamehet a végén. De mikor telefonon beszélünk és vitázunk, akkor a fiúk persze tudni akarják, hogy miről beszéltünk, és miért haragszom. Talán el kéne ilyenkor mondanom, hogy mi is a helyzet... hát nem tudom, hogy mivel teszek jót, ha van valakinek véleménye, akkor ossza meg velem.

Csak átlagos elvált szülők átlagos problémái... na de a gyerekek vannak az első helyen, nem? Igenis kívül kell hagyni a mi problémáinkat, és ha már az igazmondásról van szó, akkor a tényekre szorítkozni. Tények, ehh... valóban nem tudom, hogy azzal teszek-e jót, ha szárazon elmesélem azt, ami történik, vagy ha eltitkolom a hibákat, és töretlen maradhat a szemükben. De az is lehet, hogy csak el kéne fogadni, hogy mindenki bénázik néha, előfordul, hogy nem tartja a szavát, ostobaságot mond, vagy butaságot cselekszik, még ha jóindulatúan is. Igen, apa is és anya is.

Én azért ebben az esetben is elsősorban az okokat nézem. Minden elhallgatás mögött szégyen és félelem áll. Félelem attól, hogy ha a másik megtudja rólunk azt a dolgot, akkor majd nem fog minket szeretni. És ez lehet, hogy tényleg így van, az a másik is feltételekhez köti a szeretetét (más kérdés, hogy milyen szeretet ez akkor...), ezért talán tényleg jobban járunk azzal, ha nem mondunk el bizonyos dolgokat magunkról. Na de vannak dolgok, amiket nem lehet túl sokáig elhallgatni, amik előbb-utóbb kiderülnek akárhogyan halasztjuk is azt a bizonyos beszélgetést. Ilyen esetben kifejezetten butaság titkolózni, ráadásul ha a másikat is érinti, akkor még tisztességtelen is. Milyen alapon titkolunk el alapvető dolgokat magunkról, milyen jogon kötjük magunkhoz a másik embert (vagyis inkább a szép álarcunkhoz), milyen jogon pazaroljuk az idejét?

A magam részéről éppen ezt az álarc alatti embert szeretem látni, a valódi ént, szeretem tudni a hibákat, amiket elkövetett (persze azt is szeretném látni, hogy nem akarja őket újra elkövetni, mert tanult belőlük:), mert ettől más nekem, mint a többi ember. Ekkor mondhatom azt, hogy ismerem, és azt gondolom, hogy az, aki ki meri mondani a hibáit egy másik ember szemébe, máris sokat tett azért, hogy onnantól tisztább lélekkel és szabadabban menjen tovább. És itt jön a szégyen. Hiszen az egész erről szól, szégyellünk valamit (néha olyat is, amiről a legkevésbé sem tehetünk), és ez az érzés megmérgezi és bezárja az életünket.

"Nemrég volt egy látomásom. Teljesen tisztán láttam és tudtam, hogy két nagy tudatállapot van. Az egyikben nagyon egyedül érzi magát az ember, szégyelli magát, haszontalannak tartja magát, rossznak, valamilyen formában fogyatékosnak. Ebben a tudatállapotban hideg és sötét van, ebben az állapotban bujkál az ember. A legjobb az, hogy ha senki nem talál meg, hogyha senki nem lát. Ez egy kemény tudatállapot. Sokan itt töltjük életünk nagy részét.
Ettől függetlenül létezik egy másik tudatállapot. Ebben úgy érezzük, meleg van, világos, nincs egyedül az ember.
Ebben az állapotban nincs szeparáció, a másikban csak szeparáció van. Ebben az állapotban elengedheti magát az ember, a másikban feszültség van. Tisztán láttam, hogy egyikben is lehetek, meg a másikban is lehetek. Sajnos, amikor az elsőként leírt tudatállapotban voltam, nem tűnt valódinak a másik. De valahogy mégis tudtam, hogy létezik. Itt jön be a bátorság. Hogyha elhiszem, hogy létezik a második tudatállapot, s már meguntam az elsőben lenni, akkor elindulok a második felé, és talán sikerül kimásznom a nagy kő alól, ami alatt egész életemben bujkáltam, és besétálok oda, ahol süt a nap és meleg van, ahol vannak emberek, akik nagyon élvezik az életüket.
Elindulni egyikből a másik állapotba: egyszerű dolog, mégsem könnyű. Egyik oldalon ott a szégyen, másikon ott a szeretet, s hogyha a szégyenből a szeretet felé tartok, megtorpanok, mert rettenetes félelem tölt el.
Miért? Mitől félek? Hát, attól tartok, hogy kidobnak, ha átlépem azt a vonalat, amelyen túl a szeretetben lennék. Rám néznek, és azt mondják: Nem szégyelled magad? Mit keresel itt? Menj vissza oda, ahol eddig voltál. Ha pedig tényleg visszakullogok oda, ahol voltam, még sokkal rosszabbul érzem magam, mint hogyha soha meg sem próbáltam volna átmenni. Ha mégis átlépek a küszöbön és belépek, bátor vagyok. Annak ellenére, hogy rettegek, mégis belépek. Mikor átlépem a határt, akkor már nyilvánvaló, hogy semmitől nem kell félnem. Itt nincs félelem. Olyan nincs, hogy innen kidobnának. Itt elfogadnak. Vallásos emberek úgy mondanák, hogy a bűnöző, a bűnös, ha belátja a bűneit, bebocsátást nyer. Ha bűnöző vagyok, de hátat fordítok az addigi életemnek, akkor minden meg van bocsátva. Csak ezt nehéz elhinni. A határ túloldaláról visszanézni - kész röhej. Onnan nem lehet megérteni, hogy miért van valaki abban a másik, pokoli tudatállapotban."

és különben is, éppen a titkok ellen küzdök, gyakorlom a mindent kimondást, tesztelem magam, és figyelem az emberek reakcióit

.....................................................................................................

Nem tudtam, hogy olvasol. Miért nem mondtad neki, hogy találkozni akarsz velem? Vagy ez nem fontos? Csak azért olvastál, hogy róla megtudhass dolgokat? Én akartam veled találkozni...

Sajnálom, hogy így tudtad meg, de nem sajnálom, hogy megtudtad. Szerintem jobb, hogy most történt, és nem évek múlva, amikor már egészen máshol tartasz fejben. Ő persze nagyon haragszik rám, azt mondta, hogy sosem bocsát meg. Hát nem is tudom, nekem sokkal több dolgot kellene megbocsátanom neki (bár a legnagyobb hibát én magam követtem el azzal, hogy nem vettem észre, nem akartam észrevenni, hogy ki ő valójában, de az is lehet, hogy csak elfogadtam, mert szerettem), és nagyon nehéz pozitív képet tartanom a fejemben róla, de egy kicsit vállrándítással kezelem már az ügyet, hiszen ez van, ezt kell szeretni. Kíváncsi lennék, ő miket mondott, mond rólam...:) (Na annyira azért nem.) Rossz érzés, hogy neked talán most nyílik ki a szemed, és ez bizony fáj. Persze hibásnak is érzem magam, részben én okoztam neked ezt a fájdalmat, és abban sem vagyok biztos, hogy jó lesz-e neked, hogy a dolgokat a saját valóságukban láthatod. Az én szemem csak jóval később nyílt ki, és nem is igazán rá, valaki másra csodálkoztam rá: jé, ilyen alakok is élnek a Földön? Bár ezek az emberek nagyon szívesen hárítják másra a felelősséget, és eszükbe sem jut, hogy önmagukban keressék a hibát, így az egész úgy néz ki, mintha nem értenék, hogy mit is tettek. A butaság pedig nem bűn, ugye?:) Pedig valójában csak a könnyebb utat választják... vagy csak tényleg nem értik?:) Erre mondta anyám mindig: a legkönnyebb hülyének lenni.

Fura ez, mások hibái néha rajtunk csattannak. Főleg, ha nem fogadjuk el az ő játékszabályaikat.

Ööö, félig elfogadtam. Hiszen az első perctől kezdve tudtam, hogy mit tesz, de mindenki azt mondta, hogy semmi közöm hozzá, ne érezzek felelősséget olyan ember iránt, akit még csak nem is ismerek (és akire a legtöbb ember szerint féltékenynek kéne lennem, hát bocs, hogy nem ezt érzem). És én hallgattam ezekre az emberekre, még ha nem is értettem velük egyet, hiszen árulás lett volna helyette kimondani, és valamiért mindenki azt gondolja, hogy vele kell lojálisnak lennem. Csakhogy én így sosem vagyok lojális. Csak akkor lehetek lojális, nyelhetek el titkokat, ha az más embernek nem okoz kárt. (Most, hogy leírom, nem is értem, miért tettem azt, amit elvártak. Talán mert a helyzet nem teljesen fekete-fehér. Vagy gyávaságból?:) Vagy csak azért, mert nem tudom, hogy milyen az árulás, még sosem tettem, és ez a dolog azért nem életbevágóan fontos.) De igenis, felnőtt embernek tudnia kell, hogy mi a helyes, és aszerint kell cselekednie, akár szeretem az illetőt, akár nem. És hiába szeretek én valakit, nem hagynám, hogy más embereket bántson. Már csak önmaga miatt sem, hiszen nem csak azt a másikat, önmagát is bántja ezzel, rossz döntést hoz gyengeségből, butaságból vagy félelemből (a rosszabb lehetőségeket hagyjuk, szerintem azok úgyis ezekből erednek). Hát így lettem én is részese ennek a hibának. És most következik részéről a bosszú, és nem tudom, mit tegyek azért, hogy senki se járjon nagyon rosszul, de mégis tiszta legyen a lap, és végre el lehessen indulni egy olyan irányba, ahol nincs hazugság, lopás, nincs csak a saját érdekeinkre való koncentrálás. Úgy érzem, nem nekem kell változnom... vagy jobb lenne, ha kevésbé lennék szigorú? Most akkor kezdjek el én is rossz dolgokat tenni azért, hogy jobban el tudjam fogadni mások tetteit? Vagy ne tegyem, csak hagyjam, hogy mindenki azt tegye, amit akar, a következményektől függetlenül?

 A legszomorúbb a végén a szex volt. Nagyon gyakran kívántál, szorosan öleltél, mintha ezzel akarnál megint magadhoz kötni, visszaszerezni, megtettél mindent, hogy nekem jó legyen, és a testem élvezte is... de nem volt elég. Minden alkalommal sírtam utána, sirattam az elveszett szerelmet, a sok évet, az önzetlen adni akarást, a tudatot, hogy örökké tart, az érzést, hogy te meg én egyek vagyunk, és a tévhitet, hogy bármit megtennénk egymásért. Aztán mikor rájöttél, hogy azért sietek mindig a fürdőszobába, hogy ne lásd az arcom, akkor nem tudtad megállni és megkérdezted közben: ugye most nem fogsz sírni. De hogy mondhattam volna bármit is, és tudtad, hogy nem fogok hazudni most sem, és akkor te sírtál, talán akkor adtad fel először. 

Észrevetted már, hogy mit is veszítettünk el?

Régi bérház apró lakása, a wc-ben kell csinálni, és szétröhögjük magunkat az idétlen helyzeten, a pasas megnézi a mikroszkóp alatt, aztán csak kavargatja a löttyöt a kémcsőben, nem bír beszélni, tudja, hogy nagy fájdalmat okoz majd, és csak a falon lévő képre emlékszem - talán azt reméltem, hogy ha arra koncentrálok, akkor nem kell figyelembe vennem azt, amit nagy nehezen elmond.

Apró esély és onnantól: orvos, állandó várakozás, napokig tartó sorbanállás, injekciók, rengeteg pénz és idő, műtétek, majd otthon fekve várakozás, hátha, de nem. Másik orvos, újra injekciók, sok pénz és idő, műtétek, és a vége: megint semmi. Adjuk fel, lassan elfogysz. Nevelőszülőség, örökbefogadási tanfolyam, és akkor te azt mondod, hogy nem akarsz idegen gyereket, inkább próbáljuk meg azt a kihagyott lehetőséget. Ez már a tizedik év, túlhaladtam már, nem akarom ezt, de a doki szerint az esély kilenc százalék, na jó, csináljuk, úgy se fog sikerülni. A lehető legkevesebb beavatkozás, de a testem így is túl jól reagál, és mikor visszamegyek vizsgálatra, az orvos csak ennyit mond: ott van. Egy? - kérdem. Nem, kettő. Ennyit a kilenc százalékról, és valamiféle depresszióban töltöm a terhesség első felét, nem elég az állandó rosszullét, ráadásnak ott a tépelődés, az elégedetlenség: miért kettő, amit biztosan nem akartam. Hogyan tudom majd megadni kettőnek egyszerre azt a gondoskodást, amit én nem kaptam a szüleimtől, és ezért különösen fontosnak tartanám a személyre szóló figyelmet, de kettővel egész más a kapcsolat, nincs szimbiózis, csak kialvatlanság, dupla feladat és lelkiismeret-furdalás, két karral csak félig lehet egyszerre két embert ölelni. A végére bálnaméretűre növekszem, a nővérek szerint minimum hármasikrek, talán mert ritkán látnak olyat, aki a legvégéig kihordja, de én nem fogadok szót az orvosomnak, és mivel semmi bajom, a babák egészen a kiírt időpontig bennem maradnak. Gerincérzéstelenítés, így kicsit kómás állapotban, de ébren nézhetem, ahogy a zöld lepedő mögül előkerül a két fiam, te az üvegajtó mögött a hüvelykujjad mutatod nekem, és nagyon vigyorogsz: minden oké, megvan mindenük és nem négerek. (Hogy hasonlít rád mindkettő, Domek pont ugyanolyan, mint te voltál kicsinek, és sajnálom, hogy olyan dolgot szégyellsz, ami nem a te hibád, és ezzel az ostoba szégyennel élve töltöd ma is a napjaid.)

Aztán otthon - a néhány nyugodt perctől eltekintve - valami rémálomban telnek a hetek, bizonytalanság, teljes testi és lelki igénybevétel, és most hiába próbálok úgy tenni, mintha minden rendben lenne, nagyon nincs, és a harmadik hónap végén nem tudom eldönteni, hogy a megkönnyebbüléstől vagy a szomorúságtól sírok-e, amikor egyszercsak átalusszák az éjszakát, mert végre csönd van és én alhatok, de csak azért, mert megtanulták: hiába sírok, nem biztos, hogy anya jönni tud.

Szeptemberben robban a bomba köztünk, és nekem csak azért nehéz, mert látom, hogy mennyire szenvedsz, de nem tehetek semmit, ezt egyedül kell végigcsinálnod, én már nem mehetek vissza miattad, áldozat lenne, és nem akarom meghozni. Így is több, mint egy év eltelik mire albérletbe költözöm a fiúkkal, és a végleges búcsúnál már elindulok, amikor valamiért belenézek a visszapillantó tükörbe, behúzom a kéziféket a kocsifeljárón, amit ketten csináltunk, és visszamegyek - te az ajtóban állsz (az arcod...) -, megölellek és azt mondom: ne sírj, minden rendbejön... legalább nem kell többé veszekednünk, és újra szerethetjük majd egymást.

(Már ha lenne mit... de ugye a "szerelem vak, a szeretet szemes".)

Az a legtökéletesebb pillanat a napomban, amikor éjjel bemegyek a fiúkhoz, hogy kinyissam nekik az ablakot, mert túl meleg van, és betakargassam őket, ha lerúgták a takarót, és van, hogy percekig csak ülök a csendben a szoba közepén, mert nem tudom eldönteni, hogy melyikhez hajoljak oda, ők halkan szuszognak, az arcuk álomszerű, Domek néha motyog valamit, és megnyugszik, amikor megsimogatom a haját. Aztán kicsit odafekszem mellé, nézem, hogy milyen gyönyörű és tökéletes, majd átfekszem Beni ágya mellé, ő is tökéletes, de annyira más, hogyan kerülhetett egyszerre két, ennyire különböző emberke a hasamba, és Beni akkor is első akart lenni, ezért addig pofozta Domeket az utolsó pár napban, amíg ő születhetett meg elsőnek. Nagyon csúnyának láttam akkor őket, Domi sokkal nagyobb és simább volt, Beni leginkább egy ráncos kisegérhez hasonlított, és az állandó sírás... nem is értem, hogy voltam képes ezt végigcsinálni nagyjából egyedül, és most már nagyfiúk, egyedül öltöznek reggel, a pelenkát is elfelejtettük már, sokat beszélgetünk, és megmondják, hogy mit akarnak (hogy is mondjuk ezt szépen, kisfiam?:).  

Néha még fogni kell egymás kezét, és ma megbeszéltük, hogy ha majd csajozni kezdenek, akkor úgy megyünk majd, hogy én középen, ők fogják a két kezem, a lányok pedig az ő kezüket, és csak olyan helyeken sétálunk majd, ahol elférünk ennyien egymás mellett. Aztán este Domek rám néz nagy szemekkel a fürdőben, és azt kérdezi: anya, ügyes voltam, hogy egyedül mostam fogat? Igen manó, látod, ügyes nagyfiú vagy, mindent meg tudsz már csinálni egyedül, lassan nem is lesz rám szükséged.

 

 

"Akarat nélkül semmi sem történik. A szeretet akarat nélkül szentimentalizmus.

'Jaj, nagyon szeretlek, de semmit sem csinálok. Nem adok neked semmit, nem teszem az életedet könnyebbé, mint amilyen, nem dolgozom, hogy neked jobb legyen, nem adok neked sok pénzt.'

Hát mit jelent ebben az esetben az, hogy szeretlek? Semmit. Abszolút semmit. Szentimentalizmus. A szeretet akarat nélkül üres, olcsó semmi. Az akarat szeretet nélkül viszont kegyetlenség."

"Aztán azon gondolkodtam, hogy miért van rossz hangulat egy országban. Miért utálják egymást az emberek? Például itt, Budapesten, itt, Magyarországon. Miért rosszindulatúak az emberek egymással? Miért negatívak? Ez társadalmi szinten rettenetesen kártékony. Még azok is, akik önmaguk nem ilyenek, ők is azt választják, hogy kivonulnak vagy utálkozva nézegetnek befelé. Majdnem mindenki, akivel beszélek, utálja a politikusokat, a hivatalokat, az intézményeket. Mindenki mindenkiről hazugságot tételez fel, gyanakvás van, mindenki azt hiszi, hogy akkor okos, ha rájön arra, hogy a másik hogyan akarja őt átverni.

Az emberek utálják a saját munkahelyüket, azzal töltik az idejüket, hogy szidják, de nem mennek el másik munkahelyre. Pedig megtehetnék."

Na és mi van akkor, ha ez az egész csak duma, és én nem is vagyok itt, valahol máshol vagyok, egy sokkal halkabb valóságban, ahol a szavaknak szinte semmi jelentőségük, ahol a csendemmel oldom meg a nyelved, és te beszélsz, kiadod magad, mert téged nézlek végig, figyelek rád, aztán mondok valamit, amiről csak a legjobb barátunkkal szoktunk beszélni, és neked csak két lehetőséged van: megszeretsz, vagy megijedsz és elmenekülsz. Ha maradsz, akkor megláthatod a felszabadult nevetésem, és teljesen mindegy már, hogy nőt látsz bennem vagy csak a jó beszélgetőpartnert, mert közelebb jönnél, érezni akarod a nyugalmam és a melegem, és tudom, hogy mit kellene tennem, de nem bántalak, és csak akkor húzlak közelebb, ha úgy érzem: biztosan akarom.

Ez az egész itt: pótcselekvés, és alapvetően értelmetlen. Már nem akarom összekötni ezt és a valóságot, mit számít, csak pillanatnyi érzések és gondolatok, semmi jelentőségük az életem szempontjából. Persze ettől még szeretem csinálni, igazán őszinte lehetek, és leírhatok ide egy csomó olyan dolgot, amiket feleslegesen osztanék meg másokkal. Egyrészt nem értenék, másrészt minek terhelnék bárkit is ezzel a sok hülyeséggel meg nem is annyira hülyeséggel. Nekik lehetőleg csak a pozitív dolgokat mondom el, mindig kimondom a jót, hátha ők is meglátják, és csak azt sajnálom, hogy eddig még nem találtam olyan embert, aki ugyanazokat a dolgokat látná fontosnak a világból, amiket én. Kizárólag a jót akarom látni, mert minek észrevenni a rosszat, a világ mindenhol ugyanolyan, belül kell boldognak lenni, és ezt átadni. Ha megy.

Valahol elér a vád, hogy csak magamról beszélek mindig, de ez is csak itt van így, az egoizmusom megértési kényszer, és talán el is múlik majd, és akkor megint olyan leszek, mint régen, amikor a másik volt az egyetlen, aki számít. Aztán csak blablabla...

És ezek a szavak is csak azért jönnek ki, mert nincs, aki mellett hallgathatnék.

"Ha szívembe nézek és jól megvizsgálom mindazt, amit az emberekkel való együttlétek alkalmával tapasztaltam, azt kell mondanom, hogy minden emberi együttlét reménytelen, s az ember, aki helyesen akar élni és személyes munkát végez, melyre őt, csak őt jelölte ki sorsa, értelmesen cselekszik, ha teljesen egyedül él. Mindenféle gyöngéd emberi érzés átalakul a gyakorlatban önzéssé; bölcsebb, ha egyedül maradsz, még akkor is, ha ez néha nagyon fájdalmas és nehéz. Nincs nő, nincs barát, nincs emberi kapcsolat, mely idővel meg ne alázna. Maradj udvarias és magányos, mert az emberek reménytelenek. "

/Márai Sándor : Az Egyedüllétről/

Na ilyen az, amikor már becsuktad a szíved.

itt van ez ugye, a "helyes", de az érzékeim másfelé hajtanak, perverziók jönnek belőled, és már hiányzik, amikor mégsem, amikor a szeretődet és nem a kurvádat látod bennem, amikor azt akarod, hogy szeresselek, de így is felizgatsz és néha elfelejtem, hogy keveset tettem, és azt sem elég jól, és már csak a képek vannak a fejemben meg a szavak a szádból, azt hiszem, hogy a szerelem nem létezik, de lehet, hogy csak nem elég most

valami gyűrődés kell, érthetetlen őrület, a hibák vonzanak, a fájdalom okoz örömet, és hányni tudnék a kíntól, nem vagyok senkié, és ha nem esek darabokra, akkor sosem leszek egész

undorodni magamtól és tőled csak a bűntudat következménye, talán legközelebb megteszem, félelem nélkül, és talán nem gondolok majd arra, hogy mi lesz, ha rosszat mondasz rólam, mert nem számít, csak az akkor és az ott lényeges, és hiába hárítod rám, már nem érdekel, hogy megengeded-e az igazságot

Egyszerre sírni és nevetni olyan érzés, mintha beszorult volna egy büfögés a mellkasomba. Görcs van a torkomban a kettősségtől, másodpercenként változik, ésszel kéne dönteni a kettő között, de hát akkor mi értelme lenne az egésznek. Hiszen ez egy film, éppen azért ültem be ide a moziba, hogy ne kelljen gondolkodnom már, vagy ha mégis, akkor a mondanivaló érintsen meg annyira, hogy elindulhassak egy szálon, kifelé a saját életemből, a magamra és az enyémekre való vonatkoztatást minimumra szorítva. Hát hogyne, talán még egyszer megértem majd a többi embert... túlságosan mások, nem tudom levetni önmagam, az empátia csak egy szintig működik, talán felesleges is ezt a dolgot erőltetni. Minek kéne mindent érteni.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Kevesen ülünk a moziban, ettől még feltűnőbb a harsány és felszabadult nevetés, ami belőlünk hangzik olyankor, amikor kapunk egy kis szünetet és végre egyértelműen komikus a párbeszéd és az arckifejezések. Egy csöndes pillanatban megfogalmazódik bennem, hogy végre egy film, amiben minden benne van, ami szerintem értékessé tehet egy ilyen játékot. A vége kicsit színpadias, de nem bánom, mert jóra tanít, és nagyon is együtt mozog ezzel a szeretett őrülettel, a valóságból kiszakadt, mégis földhözragadt, bármikor megtörténhető párbeszédekkel, amikre annyira vágyom, és amire maximálisan képtelen a mai ember. Utálom, hogy olyan dolgokat vesznek komolyan, amik teljesen feleslegesek, és eszükbe sem jut gondolkodni a valóban fontos részleteken. A végén nem bírok kijönni a teremből, az ajtóból még visszamegyek feliratzenét hallgatni, undorodom a kinti plázahangulattól, az egész fogyasztói miskulanciától, az emberek ruháitól, vásárlási késztetéseiktől, a kirakatokat fürkésző szemektől, a csillogástól, az egyformaságtól, és szomorú vagyok, hogy nem vihetem magammal ezt az érzést bentről, a kisvárost a sok kővel, a kanálisokkal, a meleg szürkeséget, az ellentéteket, a bérgyilkosok bűntudatát és erkölcsi érzékét, a szeretetet, ami az egyszerű őszinteségből és a megismerésből fakad, és igen, a cinizmust, a jóindulatú, kemény emberi butaságot, és az észt, ami meg se mutatja magát a butának, a jól felhasznált hazugság szépségét, a szőke mosolyt... egy tökéletes filmet, amiben sikerült valódi érzelmeket az én álomvalóságomban megmutatni.

Mert a szabadság, az szent nekem
Hát amit szabad, azt teszem
Szabad pályán fut az életem
Mint végtelen a gyűrűben
Bármit elérek
Míg nem kell, amit nem lehet
Nincs ki megállít
Ha nem látni, hogy hol megyek

Császár lehetek vagy nagy bohóc
Ha jó vagyok a szerepre
Bátran célba veszek akárkit
Ha neki sincsen fegyvere
Bármit mondhatok
Ha megcáfolni nem lehet
Merész képeket
A folyóvízre festhetek

Mindkét talpam égre emelem
És ott a Föld a kezemen
Nincsen lehetetlen előttem
Ha behunyom a két szemem
És mert földig ér
Már elérem a kék eget
Ennél szabadabb
Soha, senki nem lehet

Mert szabadon jó
Az élet így szabadon jó

Ú, Anna megtalálta ezt újra, és hát igen: ennyit az olimpiai győzelemről.

https://www.youtube.com/v/8gm7XwtIJdM&hl=en

(Ez az mingyármegmondommi nem teszi be megnyitható linknek, másoljátok át a keresőbe. Bár szerintem sokan ismerik:)

Még valami:

Mi a különbség a teológus és a geológus között?
Ég és föld.

Most, hogy így beköltöztem hozzád és megint a foteledben ülök...
Anna: hozzám jössz feleségül?:) Na jó, ha nem, akkor nem (meggyőzhetetlen), megelégszem azzal, ha örökbefogadsz:)


Aztán táncolhatott volna a vérünk, de a lemezkék széthullása helyett ma a versolvasás és a filozofálgatás nyert (az S modell koncert iszonyatossága miatt:), és csak az a kérdés marad meg holnapra, hogy mennyiben értékes az olimpiai győzelem. Nem emlékszem arra a két sorra, ami nagyon megfogott, de a "hangtalan nevetés" és a jelzős álmodás: Vizi.

és mikor együtt vagyunk, éget a hiány, fáj, ami nincs

 

 

 

 

 

aztán világ elé lépve minden megfagy, s még messzebb vagy

"ha valaha kell majd neked az életem, gyere és vedd el!"

már megint megjelentél, nem hagyod, hogy elfelejtselek, de persze ne írjak rólad, és nee nee történjen semmi, nem árulod el, hogy mire vársz, csak mutatsz egy obszcén írást, nem gusztustalan, csak szókimondó és zavarbaejtően realista, a lájt változaton meghatódtam, szeretem ezt... a bújkáló ember fantáziája, a ki nem mondott gondolatok apró részletei, a várakozás, amit nem is tudatosan teszek veled szemben, és tudom, hogy mire vársz, persze nem arra, amit én szeretnék hinni, hanem arra, hogy máshol más formában megláthass engem, mert igenis félsz, nem tudod, hogy el akarod-e szalasztani ezt a lehetőséget, vagy el akarod-e veszíteni ezt az álmot, és persze, hogy a két történet között lehet valahol a valóság, a barna lány barackmellekkel létezik, talán csak egy bántás és újabb félelem, fizikai vágy, és igazából nem is értem, hogy miért olyan egyértelmű nekem az érzelmi töltet egy olyan írásban, ahol nincsenek érzelmek

---------------------------------------------------------------

te kaptad ezt hozzászólásnak, de most beteszem ide, mert nagyon érdekes:

"Mármost létezik sajnos az a módfelett korlátolt nézet, hogy tájképen csúcsok legyenek, lankák, jegenyék, esetleg lemenő nap sugáritól narancsszínre festett égbolt, de semmiképpen ne legyen felüljáró, elhajított tejfelesdoboz, televízió-antenna és szívárványszín olajfolt, mivelhogy utóbbiak nem szerepelnek a tájképfestészet nagy toposzkönyvében. Szobrász az, aki márványtömbből hősök életnagyságú és anatómiailag a legutolsó bőrgyűrődésig hiteles mását faragja ki, aki viszont kitömött bárányt függeszt fel medencényi formaldehidben, az posztmodernkedő hülye. Versben meg legyen valami nehezen meghatározható elemeltség, könnyed lebegés, lila köd, elvontan megformált gondolatok lehetőleg általános értelmű, szabadon szerteszét-interpretálható szavakkal kifejezve (a vágy mehet, de a baszdüh nem; a bemocskolni oké, de a telibefosni nem; a kincseimet visszalopdosni jó, az adóvisszaigénylés nem), de semmiképpen ne legyenek egyszerű, hétköznapi témák egyszerű, hétköznapi s mégis: egyedi hangon, nyelven megfogalmazva.

A legnagyobb probléma pedig, hogy e beszűkült látásmóddal együtt jár a teljesen különböző értelmezési tartománnyal bíró alkotások nonszensz összehasonlítgatása, továbbá egyfajta kizárólagosságra való törekvés, vagyis: ha EZ művészet, akkor AZ semmiképpen nem lehet az. A Laokoón-csoport gyönyörű, na de egy piszoár??? A shakespeare-i szonettek szépek és tartalmasak, formailag is tökéletesek, emlékkönyvbe kiválóan átmásolhatók, de a Ló meghal, a madarak kirepülnek hogy néz má ki a szívecskés papíron? Verdi, az igen, meg a Zanzibár, az dallamos zene; de Ligeti csak hangicsál, nem beszélve erről az Aphex Twinről, aki gépekkel zajong ó borzalom, sic passat gloria mundi, miegyéb.

Vasárnapi műélvezők gondolkodásmódja ez, szemben a nyitott, kíváncsi, érdeklődő emberével, aki tudja, hogy nem lehet mindenért rajongani, de a diverzitást elfogadni igenis lehet; alkotásokról egyenként gondolkodni lehet, azokat a maguk értelmezési tartományában értékelni lehet. Sommásan, érvelés nélkül ítélkezni viszont tilos, mert azt csak az teszi, aki nem gondolkodik."

Igazából vonzódom az őrültekhez, ezért aztán ők is vonzódnak hozzám. De mostanában mintha túl sok lenne belőlük... unom már pátyolgatni a beteg lelküket, unom, hogy ocsmány és gyűlölködő játékokkal szórakoztatják magukat és próbálják helyretenni az önértékelésüket. A kommunikációjuk néha vicces, de általában inkább unalmas és nyomasztó, csak ritkán van kedvem lesüllyedni a szintjükre.

Haragot nem érzek, miért is haragudnék valakire, aki inkább szánalmas semmint veszélyes... 

(Még számomra fontos embertől is kaptam olyan kritikát, hogy a szánalmas szó degradáló és méltatlan a "dobj vissza kenyérrel" filozófiájához. Azt hiszem, hogy ez az egész bejegyzés ugyan nem több, mint őszinte vélemény és az igazság megfogalmazása a saját felfogásomban, de mégis kicsit visszavágás, a rossz kimondása egy olyan eseménysorozat után, ami két és fél éve tart, és aminek az eredményeként elveszítettem valakit magamból, aki sokkal jobb volt a mostani énemnél. Igaz, hogy nem volt életrevaló, nem látta a világot a realitásában, és ezért naivan pozitív volt, de szép volt az ártatlansága, az emberekbe vetett hite, a totális nyíltsága, a mindenkit szeretni tudása. Már csak halványan van bennem, a mostani énem szelektál, már nem nagyon lehet megbántani, és az érzelmi szintem is sokkal alacsonyabb. A naivitás szerencsére részben megmaradt, de csak az első pofonig, onnantól már a menekülés jön általában, már ha képes vagyok nem visszavágni. A visszavágás... valószínűleg nekem jobban fáj, mint annak, akinek visszaütök, és sajnos értelme sincs, mert senkin sem segít, bár tiszteletet ébreszt. Na de miféle tisztelet ez... Tisztelet a vadállatnak, aki megvédi magát, semmi köze jósághoz vagy más értékes tulajdonsághoz. Mikor így viselkedem, akkor nem csak a másikat nézem le, hanem önmagamat is, hiszen sokkal nehezebb dolog nem visszaütni. És ezért érzem azt, hogy ezek az emberek szánalmasak. Szó szerint értem, azt jelenti, hogy ez a viselkedés szánalomra méltó. Aki mások pocskondiázásából szerez örömet, az nagyon szegény ember, a lelke valószínűleg üres, a szíve törött, valahol leragadt egy olyan síkon, amin boldogságot kereső és a jó utat látó ember hamar megpróbálja túltenni magát, egyszerűen azért, mert nem okoz értékes örömet. És ez az oka annak, hogy nem tudok rájuk haragudni... hogyan haragudhatnék valakire, akiben látom azt a gyereket, aki volt annyira gyenge, hogy nem tudta ebben a világban megőrizni a tisztaságát, hanem felnőtt, alkalmazkodott egy szörnyű társadalom farkastörvényeihez. Azt mondják, hogy mindenki felébred egyszer ebből, és újra megtalálja a gyermeki énjét, azt, akiben a lelkiismeret hangja és a bízni tudás még erős volt, újra bízni kezd, és rájön arra, hogy a boldogsághoz mások boldogságán keresztül juthatunk, hogy a pillanatnyi élvezetek tényleg csak pillanatokig tartanak és nem vezetnek sehova, hogy nem attól leszünk többek, ha a másik emberből kevesebbet csinálunk.

Nehéz az önismeret és az önbizalom olyan magas fokán lenni, hogy a másik megbántása nélkül, csak az önmagunkba vetett hitünkkel tudjuk szó nélkül elviselni mások folyamatos próbálkozásait arra, hogy minket megszégyenítsenek, megfélemlítsenek vagy földbe tapossanak. Ezzel együtt is: odatartani az arcunkat egy újabb pofonra... nehéz és jó, de nem segít. Nem érti meg a másik, nem tanul belőle. Bár azt hiszem, hogy ez a bejegyzés is csak arra volt jó, hogy ujjal mutogathasson rám xyrius: hát így vagy te jó ember, kely? Mert persze az ő tiszteletlensége megengedett és elfogadható... de hát ez most már tényleg legyen az ő baja, játsszon csak a nevemmel ezzel is éreztetve, hogy milyen hatalmas ember, aki bármit megtehet, nem tehetek ellene semmit, ha a lelkiismerete nem mondja, hogy ilyet nem teszünk senkivel sem, nemhogy olyan emberrel, aki semmit sem ártott nekünk.) 

aztán hazafelé bugyiig eláztam

így amikor hazaértem meztelenre vetkőztem

és kimentem a kertbe érezni

ahogy a meleg nyári eső végigfolyik a bőrömön