Kedvelem (az idősebbik) Müller Pétert. Kicsit olyan "majd én megmondom, mert jobban tudom és kész" stílusa van, de amit mond, az mindig érdekes és elgondolkodtató, gondolatai rímelnek a bennem amúgy is felmerülőkre.

És most végre leírta azt, amit annyira szerettem volna már olvasni. Cikke a kapcsolatok és a szeretet minőségéről szól. Eddig is tudtam, hogy mire vágyom, de mostantól el is tudom helyezni a "reménykedj csak, esetleg van esélyed megint egy ilyenre, csak bírd kivárni és megcsinálni, ha érkezik" kategóriába.

Az igazság fáj, ezért az emberek nem szeretik. Sokan tartják magukat realistának, szerintük ez azt jelenti, hogy elfogadjuk, hogy a világ csak ennyi, hogy a szeretet hiánycikk, hogy mindenki önző...csakhogy szerintem a valóság nem ez. A valóság annyi, hogy félünk mindentől. Félünk igazi, valóban mély kapcsolatokat kialakítani, elrejtjük azon részeinket, amiket szerintünk a másik nem fog tudni szeretni. Többes számban írom, pedig rám nem is igaz... rád sem, ha oda mered adni magad egészen a másiknak, ha nem félsz megmutatni Önmagad. Persze az is fontos, hogy olyannak tedd, aki megérdemli, aki viszonozni vagy legalábbis értékelni tudja ezt a teljes odaadást, és akivel kölcsönös lehet az elfogadás is.

A legértékesebb dolog számomra az őszinteség. Ha egy beszélgetés felületes, ha egy kapcsolat a "csak érezzük jól magunkat együtt" szellemében szövődik, ha elhangzik az "ez a magánügyem", akkor az egész nem ér semmit, emberi vágyak kielégítése, aminek öröme időleges és nagyon múlékony. Nem érhetem be ennyivel.

És itt a bizonyíték, hogy amire vágyom, az egy másik világ (szerintem már átélt) öröme (átírtam kicsit, nem teszem idézőjelbe):

A "földi" lélektan hallgatást tanácsol: az őszinteség mérgező. Bölcs dolog tehát például egy megcsalást magunkban tartani a másik fél előtt. A tapasztalatok is azt mutatják, hogy a szőnyeg alá söprésből sosem származik annyi baj, mint az őszinteségből. A legtöbb házasságban vannak ilyen titkok. Néha a másik is tud róla vagy sejti, de mégsem beszél róla. Mint ahogy a saját titkairól sem. Egy életet leélünk úgy, hogy megőrizzük a titkainkat. Tegyük hozzá: nem csak a titkainkat, hanem az életünk igaz történetét is. Boldogtalanságunk történetét. Boldogságunk történetét. Titkos kalandjaink, bűneink, örömeink emlékét. Szégyeneinket. Érzéseinket. Gondolatainkat.

Lelkünk hozzáférhetetlen rekeszében örizzük minden gyengeségünket, hitványságunkat, vétkünket, de azt is, ami szép volt...és itt jön az "égi" lélektan kérdése:

Vajon szeretetnek nevezhető-e egy olyan kapcsolat, ahol ennyi mindent eltitkolunk egymás előtt? Ahol ennyi rejtegetnivalónk van. Ahol bizonyos dolgokra nem lehet fényt nyitni. Ahol nem beszélhetünk. Ahol a másikat örökre kizárjuk a lelkünkből - mert megbántjuk, mert nem tartozik rá, vagy egyszerűen csak azért, mert nem viseli el az igazságot. Szeretet az ilyen?!

"Földi" értelemben: igen. A hétköznapi életben a hazugság és a hallgatás éppúgy összatartó anyaga lehet egy párkapcsolatnak, mint az őszinteség. De "égi" értelemben: nem. Kétségtelen, hogy ilyenkor a férfi-női hiúságot fel kell áldozni egy magasabb emberi szeretet miatt. A nemek párviadala helyett itt inkább két ember barátságára, semmint drámájára lenne szükség.

Mert a barátom tudhat a titkaimról. Tud is, mert valóban szeret. S el is mondom neki, mert én is valóban szeretem.

A valódi szeretetben a titkok nem csak azért nem léteznek, mert nem mondjuk ki őket, hanem azért sem, mert ha a szeretet tényleg valódi, a másikról akkor is tudunk mindent, ha sohasem mondjuk ki. Ha valóban szeretek valakit, akkor benne járok, benne élek, érzem, hogy mit érez - és tudom róla nem csak azt, amit valaha tett, hanem azt is, amit csak ezután fog tenni.