Régi bérház apró lakása, a wc-ben kell csinálni, és szétröhögjük magunkat az idétlen helyzeten, a pasas megnézi a mikroszkóp alatt, aztán csak kavargatja a löttyöt a kémcsőben, nem bír beszélni, tudja, hogy nagy fájdalmat okoz majd, és csak a falon lévő képre emlékszem - talán azt reméltem, hogy ha arra koncentrálok, akkor nem kell figyelembe vennem azt, amit nagy nehezen elmond.
Apró esély és onnantól: orvos, állandó várakozás, napokig tartó sorbanállás, injekciók, rengeteg pénz és idő, műtétek, majd otthon fekve várakozás, hátha, de nem. Másik orvos, újra injekciók, sok pénz és idő, műtétek, és a vége: megint semmi. Adjuk fel, lassan elfogysz. Nevelőszülőség, örökbefogadási tanfolyam, és akkor te azt mondod, hogy nem akarsz idegen gyereket, inkább próbáljuk meg azt a kihagyott lehetőséget. Ez már a tizedik év, túlhaladtam már, nem akarom ezt, de a doki szerint az esély kilenc százalék, na jó, csináljuk, úgy se fog sikerülni. A lehető legkevesebb beavatkozás, de a testem így is túl jól reagál, és mikor visszamegyek vizsgálatra, az orvos csak ennyit mond: ott van. Egy? - kérdem. Nem, kettő. Ennyit a kilenc százalékról, és valamiféle depresszióban töltöm a terhesség első felét, nem elég az állandó rosszullét, ráadásnak ott a tépelődés, az elégedetlenség: miért kettő, amit biztosan nem akartam. Hogyan tudom majd megadni kettőnek egyszerre azt a gondoskodást, amit én nem kaptam a szüleimtől, és ezért különösen fontosnak tartanám a személyre szóló figyelmet, de kettővel egész más a kapcsolat, nincs szimbiózis, csak kialvatlanság, dupla feladat és lelkiismeret-furdalás, két karral csak félig lehet egyszerre két embert ölelni. A végére bálnaméretűre növekszem, a nővérek szerint minimum hármasikrek, talán mert ritkán látnak olyat, aki a legvégéig kihordja, de én nem fogadok szót az orvosomnak, és mivel semmi bajom, a babák egészen a kiírt időpontig bennem maradnak. Gerincérzéstelenítés, így kicsit kómás állapotban, de ébren nézhetem, ahogy a zöld lepedő mögül előkerül a két fiam, te az üvegajtó mögött a hüvelykujjad mutatod nekem, és nagyon vigyorogsz: minden oké, megvan mindenük és nem négerek. (Hogy hasonlít rád mindkettő, Domek pont ugyanolyan, mint te voltál kicsinek, és sajnálom, hogy olyan dolgot szégyellsz, ami nem a te hibád, és ezzel az ostoba szégyennel élve töltöd ma is a napjaid.)
Aztán otthon - a néhány nyugodt perctől eltekintve - valami rémálomban telnek a hetek, bizonytalanság, teljes testi és lelki igénybevétel, és most hiába próbálok úgy tenni, mintha minden rendben lenne, nagyon nincs, és a harmadik hónap végén nem tudom eldönteni, hogy a megkönnyebbüléstől vagy a szomorúságtól sírok-e, amikor egyszercsak átalusszák az éjszakát, mert végre csönd van és én alhatok, de csak azért, mert megtanulták: hiába sírok, nem biztos, hogy anya jönni tud.
Szeptemberben robban a bomba köztünk, és nekem csak azért nehéz, mert látom, hogy mennyire szenvedsz, de nem tehetek semmit, ezt egyedül kell végigcsinálnod, én már nem mehetek vissza miattad, áldozat lenne, és nem akarom meghozni. Így is több, mint egy év eltelik mire albérletbe költözöm a fiúkkal, és a végleges búcsúnál már elindulok, amikor valamiért belenézek a visszapillantó tükörbe, behúzom a kéziféket a kocsifeljárón, amit ketten csináltunk, és visszamegyek - te az ajtóban állsz (az arcod...) -, megölellek és azt mondom: ne sírj, minden rendbejön... legalább nem kell többé veszekednünk, és újra szerethetjük majd egymást.
(Már ha lenne mit... de ugye a "szerelem vak, a szeretet szemes".)
