már megint itt van, megyek az utcán, 30Yszól a fülemben, meg kéne zavarnia, hiszen magyar a szöveg, de nem, mintha megtámogatná a gondolataimat, hogy egy irányba haladjanak, felerősíti a koncentrációt, folynak a képek és szavakká változnak, le kell írnom, mert ha nem, akkor felemészt

ott ült a kanapén... csúnya a mosolya, középkorú nő, sosem volt szép, nem ismerem, de tudom, hogy te szereted, és én hiszek neked, a legjobb barátnőd... nem tudom, hogy most látom utoljára, hangos buli, én kezelem a zenét, egymás arcába énekeljük, hogy "imádok élni", annyira szeretlek ilyenkor, meleg vagy és érzem, amit adsz... ő csak nézi a kanapén ülve, ahogy jól szórakozunk, nagyon magányos, de tetszik neki, hogy mi jól érezzük magunkat... van még egy ember, aki egyedül van, férfi, de nem tetszik neki ez a csúnya, rossz fogú, ráncos arcú, láthatóan magányos nő, csak hajnalban ül le mellé kicsit beszélgetni, berakok egy HS7 számot, ő odajön hozzám, megkérdi, hogy mi ez, én oda sem figyelve válaszolok, mire ő kétszer is elismétli: "nahát, és én ezt nem is ismertem"... beszélgetni szeretne, de én most el vagyok foglalva saját magammal, ez az utolsó mondat, amit váltok vele, és nem tudom, hogy már csak hetei vannak hátra az életéből... ritkán találkozunk, de látom, hogy szomorú vagy, érdektelen csevegések közben derül ki, hogy a látványától, minden nap bemész a kórházba, és őt szép lassan felőrli a rák, már nincs haja, egy hófehér, fájdalmas arcú roncs fekszik az ágyban, aztán temetés és nem is beszélünk róla többet, de látom, hogy hiányzik neked, és csak egy újabb zajos buliban, részegen vallod be nekem, hogy hiába keresel valakit, aki betölti az űrt, mert nincs más, nincs idő, máshogy szeretünk már... nem tudom, hogy mit mondtam volna neki, ha tudom, hogy utoljára látom, talán csak átölelem, hogy ne féljen és érezze, hogy nincs egyedül

mint nagyapám, az én ismeretlen, szép nagyapám, aki egész életében egy brácsába kapaszkodott, büszke voltam rá, hogy minden szilveszterkor láthattam a tévében, amikor a himnuszt játszották, és ő ott ült a zenekarban, ő volt a legszebb, az én nagyapám, aki sosem szeretett engem, nem tudott semmit kezdeni az emberekkel, a szavak és a kapcsolatok nem érintették meg... egy nap mégis behívott magához, hogy beszélgessünk, nem értettem ezt a hirtelen érdeklődést, de azért kikérdeztem az életéről; nem szerepeltek benne emberek, csak utazásokról és a zenéről mesélt, aztán elbúcsúztunk, ahogy szoktunk, két puszi, szia papa, és ő másnap bement a kórházba meghalni... csak a nagynéném kisírt arcát látom, bement hozzá a műtét után, jól vagy apukám?, hozok neked egy teát a büféből, és mire visszament, a papa le volt takarva egy fehér lepedővel, 15 perc, ennyi volt, egy tea, és elmúlt minden