Megmondom, miért örülök. Mert persze szarul vagyok, rosszul esik, hogy nekik most rossz (részben) miattam, nem tudom, hogy meg tudják-e oldani, akarják-e egyáltalán, meg tud-e neki bocsátani (állítólag nekem nem fog, de mivel eddig se beszéltem vele egy szót sem, ez nem változtat semmin, az ő haragja amúgy is csak neki fáj, ha nem tud átlépni rajta), és az sem esik túl jól, hogy ezek szerint ez az ember még rosszabb, mint amennyire eddig tudtam (bár anyám szerint inkább vegyem figyelembe azt, ahogy egy átlagos ember megoldja az elengedést szakításkor - leginkább a másik besározásával -, és simán nézzem el neki - valószínűleg meg is teszem). Viszont nem lesz többé hazudozás és titkolózás, és a fiaim nem egy álszent, hamis csendben töltik majd velük az idejüket. Én is kimondhatom a gyerekeknek az igazat, nem kell egy más által meghozott buta döntéshez alkalmazkodnom, és HAZUDNOM, miatta, azért, mert ezt ő így látta helyesnek. Így is hazudok nekik eleget, amikor egy rossz szót se mondok róla nekik, még a másikat is dícsérem (pedig kb semmit se tudok róla), csak azért, hogy ne legyenek egymás közt gondjaik.
Lehet, hogy el kéne kezdenem igazat mondani a fiúknak mindig mindenben. Talán jobb nekik, ha minél hamarabb megtudják az igazat, természetesen csak a megfelelő stílusban, semmiképpen sem a másikra mutogatva. Ha jobban megnézem, nem is értem, hogy miért vállaltam magamra inkább eddig az ő hibáit is... talán nem akartam, hogy megtudják a valóságot, szeressék csak azt a jó álarcot, amit látnak belőle, és persze ez sokszor nem is álarc, hiszen nagyon szereti a fiúkat, szerintem a helyzethez képest elég jó apa. Na persze azt ő is elismerte, hogy könnyű így:) Csak az örömök, alig valami felelősség. Minden gond rám hárul, neki csak önfeledt együttlétek maradnak, és hazamehet a végén. De mikor telefonon beszélünk és vitázunk, akkor a fiúk persze tudni akarják, hogy miről beszéltünk, és miért haragszom. Talán el kéne ilyenkor mondanom, hogy mi is a helyzet... hát nem tudom, hogy mivel teszek jót, ha van valakinek véleménye, akkor ossza meg velem.
Csak átlagos elvált szülők átlagos problémái... na de a gyerekek vannak az első helyen, nem? Igenis kívül kell hagyni a mi problémáinkat, és ha már az igazmondásról van szó, akkor a tényekre szorítkozni. Tények, ehh... valóban nem tudom, hogy azzal teszek-e jót, ha szárazon elmesélem azt, ami történik, vagy ha eltitkolom a hibákat, és töretlen maradhat a szemükben. De az is lehet, hogy csak el kéne fogadni, hogy mindenki bénázik néha, előfordul, hogy nem tartja a szavát, ostobaságot mond, vagy butaságot cselekszik, még ha jóindulatúan is. Igen, apa is és anya is.
