Ma nem fordultam vissza, ahogy máskor szoktam. Továbbmentem a bicikliúton, egészen Vácig. Így aztán gyalogoltam vagy 20 km-t, Verőcén rábukkantam arra a pékségre, ahonnan a környékre szállítják a kedvenc túrós-csokis péksütimet, aztán a végén vettem egy kosarat.

Olyan, mint az alsó, hatalmas fahordó kosár, hántolatlan vesszőből. Még arra is figyelt a készítője, hogy a zöld és a vöröses vesszőket nem keverte, így a kosaram csíkos is. Nincs benne semmi különös, de szerelem volt első látásra.

Utána azon gondolkoztam, hogy miért nem tudok így beleszeretni mondjuk egy gyémántgyűrűbe vagy egy BMW-be, ahogy azt más, normális nők teszik...

Ezeket a kosarakat általában cigányok készítik. Nagyon olcsón árulják, szinte semmi értékük nincs, egyszerű használati tárgyak. Na de ami benne van... generációk örökölt tudása, komoly fizikai munka és egy egészen másfajta élet, ami engem mindig is vonzani fog. Az, hogy először is elmennek vesszőért (akármilyen persze nem jó, a modern kosarasok maguk termelik, de a nagyüzemekből Mo-ra nem nagyon jut áru), általában patakpartokon található, még levágni sem könnyű. Hazaviszik, beáztatják. Ha hántolatlan kosárra van kereslet, akkor nem hámozzák meg a vesszőt, de ha meg kell, az sem egy könnyű művelet (mellesleg roppant unalmas is:). A vizes vesszőből fonják a kosarakat. A kezük... nagyon erősen kell tartani, csúszik, formára kell hajlítani, egymásba bújtatni, ez nagyon kemény fizikai munka. Fél év után már olyan károsodások vannak a bőrben, amik soha többé nem jönnek helyre. Ilyen kezek készítették az én kosaramat is, és mostantól ebben fogom tartani a fát, amit be kell tennem a kályha mellé a fűtéshez. Gondosság van benne, emberi meleg, igazi élet, ezért teszem a lakásomba, hogy olyat hozzon be, amiből minél többet szeretnék magam mellett érezni.