Műhelytitok: nem tudok írni. Ha mégis szépet akarok, akkor levelet kell, mert az valahogy megy. Aztán beteszem ide azt, amit nem küldök el, hiszen sosem küldöm el, mert már nem írok papírra kézzel levelet, elfogytak a bélyegek és az üres borítékok, vagy csak elvesztek a költözések közben, mint a címek. Változnak az idők... hát én utálok haladni a korral. Szeretem a régi tárgyakat, vonz az idő, amikor még értékük volt a könyveknek, a bútoroknak, bárminek.
Kellett vennem egy könyvet. Két napja készülök rá, tudtam, hogy most bemehetek egy antikváriumba. Próbáltam nem nagyon odafigyelni erre a dologra, nem túl nagy lehetőségnek venni, hiszen apróság, bemegyek egy boltba, mondom amit kérek, aztán fizetek és kijövök. Ezzel az álfesztelenséggel nyitottam be. Az illat... a sok könyv, a legtöbb lap nem fehér már (vagy sosem volt az), rengeteg mondat, emberek ezreinek tudása és mondanivalója, meghajtott gerincek, sok-sok átolvasott óra az esti lámpafénynél, az öregség, a használtság színei... mintha hazaérnék. A táskámban nagyon sok pénz. Bármit megvehetnék. De nem gondolhatok csak magamra... a hetediknél sikerült megállnom. A pénz, amit értük fizettem: jelentéktelen összeg. Furcsa, hogy ami nekem ilyen sokat jelent, másnak szinte értéktelen.
Aztán a pályaudvaron ott volt az a férfi. Pipázott. Elért hozzám ez az imádott illat... és csak egy pillanat volt, de ez a látomás most nem esett jól. Egy kép, ami pont ugyanolyan, mint ami az én sokat pipázó nagyapámról is látszott. Abban az időben természetes volt, hogy a művelt polgári család gyermeke időben nősül, majd gyerekei lesznek, és ugyanazzal keres pénzt egész életében. És persze dolgozni KELL, még ha művész is az ember, sosem szabad késni a próbáról, az előadásokon a fehér ing makulátlan és élére vasalt, és a mama gyöngysora is pont olyan, mint a zenekar többi tagjának a feleségéé. Vagy ha nem pont olyan, akkor drágább. És persze, hogy csak mi, a család tudjuk, hogy miféle ürességet rejt is ez a külsőség, hogy a "szeretet" szó ismeretlen nálunk, hogy az anyám csak úgy kerülhetett be ebbe a családba, hogy véletlenül teherbe esett, és a nővére nem engedte (nem engedett engem) elvetetni, és a dédi egyszercsak megjegyezte: legalább most már lesz, aki takarít a házban.
Tudod, igazad is van. Hiszen pont ilyen vagy, ha nem ez alapján választasz, akkor az a másik és mindenki, aki hozzá tartozik, egész életében azt érzi majd, hogy lenézed. Igen, itt a kép, te is megnősülsz majd, aztán jönnek a gyerekek, földbirtokos leszel, és időben kelsz fel. Ez a te belső képed. El akarod veszíteni azt a különbséget, amit annyira szeretek benned, be akarsz állni közéjük, mert így illik és ezért azt hiszed, hogy erre vágysz. Ez lenne a jövőd, ha meg tudnád valósítani... csakhogy ez már egy más világ. Ezért talán nem is baj, ha nem tudod pontosan, hogy hova tartozol, hogy tenned is kéne... Lehet, hogy a feleséged nem tűri majd el, hogy értéktárgynak és robotnak tekintsd őt? Talán még elvárásai is lesznek feléd, egészen mások, mint ahogy te azt most elképzeled? Hogy nem akar majd látszatot építeni, mert ez az új generáció - legalábbis az értelmesebbik fele - már tudja, hogy a külsőség nem boldogít? Hogy a valahova menni nem egyenlő a több autóval és a drágább öltönnyel? És persze az is lehet, hogy még erre az alapra is képtelen leszel, egy helyben topogsz, ha keresel is, rossz helyen és bután... Meg tudsz felelni a saját álmaidnak? Vagy inkább hagyod őket eltűnni egy ismerős szobában, beállva, az ágyon ülve?
