Én azért ebben az esetben is elsősorban az okokat nézem. Minden elhallgatás mögött szégyen és félelem áll. Félelem attól, hogy ha a másik megtudja rólunk azt a dolgot, akkor majd nem fog minket szeretni. És ez lehet, hogy tényleg így van, az a másik is feltételekhez köti a szeretetét (más kérdés, hogy milyen szeretet ez akkor...), ezért talán tényleg jobban járunk azzal, ha nem mondunk el bizonyos dolgokat magunkról. Na de vannak dolgok, amiket nem lehet túl sokáig elhallgatni, amik előbb-utóbb kiderülnek akárhogyan halasztjuk is azt a bizonyos beszélgetést. Ilyen esetben kifejezetten butaság titkolózni, ráadásul ha a másikat is érinti, akkor még tisztességtelen is. Milyen alapon titkolunk el alapvető dolgokat magunkról, milyen jogon kötjük magunkhoz a másik embert (vagyis inkább a szép álarcunkhoz), milyen jogon pazaroljuk az idejét?
A magam részéről éppen ezt az álarc alatti embert szeretem látni, a valódi ént, szeretem tudni a hibákat, amiket elkövetett (persze azt is szeretném látni, hogy nem akarja őket újra elkövetni, mert tanult belőlük:), mert ettől más nekem, mint a többi ember. Ekkor mondhatom azt, hogy ismerem, és azt gondolom, hogy az, aki ki meri mondani a hibáit egy másik ember szemébe, máris sokat tett azért, hogy onnantól tisztább lélekkel és szabadabban menjen tovább. És itt jön a szégyen. Hiszen az egész erről szól, szégyellünk valamit (néha olyat is, amiről a legkevésbé sem tehetünk), és ez az érzés megmérgezi és bezárja az életünket.
"Nemrég volt egy látomásom. Teljesen tisztán láttam és tudtam, hogy két nagy tudatállapot van. Az egyikben nagyon egyedül érzi magát az ember, szégyelli magát, haszontalannak tartja magát, rossznak, valamilyen formában fogyatékosnak. Ebben a tudatállapotban hideg és sötét van, ebben az állapotban bujkál az ember. A legjobb az, hogy ha senki nem talál meg, hogyha senki nem lát. Ez egy kemény tudatállapot. Sokan itt töltjük életünk nagy részét.
Ettől függetlenül létezik egy másik tudatállapot. Ebben úgy érezzük, meleg van, világos, nincs egyedül az ember.
Ebben az állapotban nincs szeparáció, a másikban csak szeparáció van. Ebben az állapotban elengedheti magát az ember, a másikban feszültség van. Tisztán láttam, hogy egyikben is lehetek, meg a másikban is lehetek. Sajnos, amikor az elsőként leírt tudatállapotban voltam, nem tűnt valódinak a másik. De valahogy mégis tudtam, hogy létezik. Itt jön be a bátorság. Hogyha elhiszem, hogy létezik a második tudatállapot, s már meguntam az elsőben lenni, akkor elindulok a második felé, és talán sikerül kimásznom a nagy kő alól, ami alatt egész életemben bujkáltam, és besétálok oda, ahol süt a nap és meleg van, ahol vannak emberek, akik nagyon élvezik az életüket.
Elindulni egyikből a másik állapotba: egyszerű dolog, mégsem könnyű. Egyik oldalon ott a szégyen, másikon ott a szeretet, s hogyha a szégyenből a szeretet felé tartok, megtorpanok, mert rettenetes félelem tölt el.
Miért? Mitől félek? Hát, attól tartok, hogy kidobnak, ha átlépem azt a vonalat, amelyen túl a szeretetben lennék. Rám néznek, és azt mondják: Nem szégyelled magad? Mit keresel itt? Menj vissza oda, ahol eddig voltál. Ha pedig tényleg visszakullogok oda, ahol voltam, még sokkal rosszabbul érzem magam, mint hogyha soha meg sem próbáltam volna átmenni. Ha mégis átlépek a küszöbön és belépek, bátor vagyok. Annak ellenére, hogy rettegek, mégis belépek. Mikor átlépem a határt, akkor már nyilvánvaló, hogy semmitől nem kell félnem. Itt nincs félelem. Olyan nincs, hogy innen kidobnának. Itt elfogadnak. Vallásos emberek úgy mondanák, hogy a bűnöző, a bűnös, ha belátja a bűneit, bebocsátást nyer. Ha bűnöző vagyok, de hátat fordítok az addigi életemnek, akkor minden meg van bocsátva. Csak ezt nehéz elhinni. A határ túloldaláról visszanézni - kész röhej. Onnan nem lehet megérteni, hogy miért van valaki abban a másik, pokoli tudatállapotban."
