Vasutassztrájk ide vagy oda, csak be kellett mennem a főiskolára indexügyben. Így aztán elbattyogtam a vonatállomásra, de nem volt kedvem egy órát várni, ezért tovább battyogtam, egészen a város határáig. Éppen eleredt az eső, amikor felemeltem a kezem, hogy stoppoljak. Elszoktam már ettől a lehetőségtől, és azt is elfelejtettem, hogy milyen sikerélményeim voltak ebben az ügyben, ezért igencsak meglepődtem, amikor a legelső autó megállt. Ráadásul egy lány vezette, akiről az úton kiderült, hogy pszichológus. Mikor kiszálltam a kocsiból, eszembe jutott egy mondat a kedvenc filmemből: "nekem pszichiáter még sosem beszélt ennyit magáról". Na jó, hogy nekem mindenki megnyílik, de ezt a szóáradatot nem gondoltam volna:)
Mivel még elég messze voltam a központtól, ezért elkezdtem befele gyalogolni. Elsétáltam a tűz mellett, amit az út széli bozótirtók raktak (nagyon kellett nevetnem az arcokon, ahogy rám néztek, de beleharaptam a szám szélébe), megnézném azt a képet... biztosan benne maradtam a szemükben, amint besétáltam a füstbe. A következő sarkon ott állt az a pár... esténként ki vannak világítva, de csak belülről, így még szürreálisabb a látvány, az értelmébe belegondolni nem akartam eddig, direkt arra koncentráltam, ami látszik, és az anyagra: beton, kavics és drót. Íme:
Aztán jobbra néztem és ezt láttam:
Oké, tudom, hogy kicsit régimódi vagyok... de muszáj mindenből, a legszebb dolgokból is viccet csinálni? Na igen, én is nevettem, és jó ötlet, persze. Persze. Mert mi fontos? Úgy látszik: semmi.
Na de hogy ne legyek nagyon szomorú valami miatt, amit nem lehet megváltoztatni, és persze azért, hogy érezzem az előnyeit is ennek a szépújvilágnak, a srác az illatszerboltban átlépte végre saját határait, és megkérdezte, hogy meghívhat-e egy kávéra. Hogy mi ebben a furcsa? Nem tudom hány éves lehet, de max 20-nak látszik, és mégis volt bátorsága a munkatársai és más nézők előtt feltenni nekem ezt a kérdést. Nekem, aki láthatóan jóval idősebb vagyok nála. Ja és mit feleltem? Hogy nem szeretem a kávét:) Azt hiszem, hagytam magam megtanítani valamire, ami nem is biztos, hogy jó nekem. Sőt, az sem biztos, hogy helyes.
