Az a legtökéletesebb pillanat a napomban, amikor éjjel bemegyek a fiúkhoz, hogy kinyissam nekik az ablakot, mert túl meleg van, és betakargassam őket, ha lerúgták a takarót, és van, hogy percekig csak ülök a csendben a szoba közepén, mert nem tudom eldönteni, hogy melyikhez hajoljak oda, ők halkan szuszognak, az arcuk álomszerű, Domek néha motyog valamit, és megnyugszik, amikor megsimogatom a haját. Aztán kicsit odafekszem mellé, nézem, hogy milyen gyönyörű és tökéletes, majd átfekszem Beni ágya mellé, ő is tökéletes, de annyira más, hogyan kerülhetett egyszerre két, ennyire különböző emberke a hasamba, és Beni akkor is első akart lenni, ezért addig pofozta Domeket az utolsó pár napban, amíg ő születhetett meg elsőnek. Nagyon csúnyának láttam akkor őket, Domi sokkal nagyobb és simább volt, Beni leginkább egy ráncos kisegérhez hasonlított, és az állandó sírás... nem is értem, hogy voltam képes ezt végigcsinálni nagyjából egyedül, és most már nagyfiúk, egyedül öltöznek reggel, a pelenkát is elfelejtettük már, sokat beszélgetünk, és megmondják, hogy mit akarnak (hogy is mondjuk ezt szépen, kisfiam?:).  

Néha még fogni kell egymás kezét, és ma megbeszéltük, hogy ha majd csajozni kezdenek, akkor úgy megyünk majd, hogy én középen, ők fogják a két kezem, a lányok pedig az ő kezüket, és csak olyan helyeken sétálunk majd, ahol elférünk ennyien egymás mellett. Aztán este Domek rám néz nagy szemekkel a fürdőben, és azt kérdezi: anya, ügyes voltam, hogy egyedül mostam fogat? Igen manó, látod, ügyes nagyfiú vagy, mindent meg tudsz már csinálni egyedül, lassan nem is lesz rám szükséged.