Nem köt semmi. Nem kell mással foglalkoznom, mint ami érdekel. Ha valamit szeretnék megszerezni, akkor megteszek mindent, hogy az enyém legyen. Ez ritkán tárgy, inkább lehet ember, valakinek az ismerete, szeretete, esetleg tudás, az újdonság varázsa, a változás, amire annyira szükségem van.
De ezen kívül mi vezet? Csak az apróságok, amik élővé teszik a napjaimat. Most éppen halvány reggel, pontosan eltalált kakaó, a mosoly, amivel hárman mondjuk együtt: jó reggelt, függönyhúzáskor a Duna, apró füstcsíkok és a vár látványa, kézenfogva, jókedvűen lesétálni az óvodába vagy szaladni a macskakövön, visszaköszönés, amit bekiabáltál a csoportba: "gyertek, nézzétek meg, hogy milyen szép az anya", ölelés búcsúzáskor, tervezgetés a következő napra, az érzés, amikor a filctollal összefirkált macikezed nézem, olyan gyönyörű vagy, hibátlan és tökéletes, egy meghívás, kicsit félek még, de leküzdöm, úgy teszek, mintha nem lenne tétje, és nincs is, elfogadom a döntésed, és nem számít a végeredmény, mert boldog vagyok, akármit is hoz a holnap.
