Tulajdonképpen már régóta értem, és tudom is, de miért nem tudom elfogadni? És ez még csak az egyik része, tudom, hogy értelmetlen ragaszkodni ("felejtsd el, egy teherrel kevesebb"), de képtelen vagyok beletörődni, nem bírom hagyni, hogy csak úgy megtörténjen vele az, ami meg fog, ha így folytatódik tovább. Pedig már szinte semmi eszközöm nem maradt, csak várok, hogy elmúljon a valóság, az, hogy szüksége van rám, addig nem mehetek százszázalékosan tovább.
A szépség és a szörnyeteg
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy elkényeztetett és önző herceg, aki egy téli éjszakán elkergetett egy szállást kérő öregasszonyt. Az asszony, aki valójában hatalmas varázslónő volt, csúf szörnyeteggé változtatta. Csak egy varázstükröt és egy folyton nyíló rózsát hagyott maga után, amely a herceg huszonegyedik születésnapjáig virágzik. Ha senki nem szeret bele, mielőtt az utolsó rózsaszirom lehullik, akkor örökké szörnyeteg marad.
Jóval a huszonegyedik születésnapjuk után még mindig azt várják, hogy egy gyönyörű szőkeség feltétlen szeretettel szeresse őket. A valóságban természetesen nem mind szörnyeteg. Lehet, hogy egy kicsit alacsonyak vagy soványak, esetleg kopaszodnak. Vagy lehetnek szívdöglesztően jóképűek is, ami azt illeti. Mivel azonban szörnyen érzik magukat, meg vannak győződve arról, hogy csak egy szépség feltétlen szeretete gyógyíthatja meg őket.
Sajnos a mesével ellentétben a szépség nem jön el. Mégpedig azért nem, mert ezek a férfiak csak a külsőségekbe tudnak beleszeretni - ezért a szőke álarcát viselő ember nem érzi, hogy szeretik, ezért nem szeretheti őket. Állandó büntetésben élnek tehát - amit saját maguknak köszönhetnek. A szépségért élnek, és érte halnak meg.
Ezek a férfiak természetesen bármikor képesek magukat visszaváltoztatni herceggé. Így tesznek ismerkedés közben, amikor egy kedves, jóravaló nőnek próbálnak udvarolni, de végül ítéletet mondanak fölötte és elküldik. Ez az átalakulás lényegében a szégyenérzet rávetítése a másik emberre. A nárcizmus és a szégyen bensőséges kapcsolatban áll egymással: a nagyszerűség nem más, mint menekülés a szégyenérzet elől. A másik dolog, hogy a férfiak számára a jó külső nem feltétlenül jelent jóképűséget. Sokkal inkább jelenti azt, hogy valakinek jó nője vagy jó munkahelye van. Az ilyen embernek arra van szüksége, hogy ne a környezetét, hanem önmagát értékelje le és fel. Csak úgy jöhet rá, hogy a munkája és a felesége - nárcisztikus kivetítés nélkül - mit is ér, ha előbb elfogadható önértékeléssé gyúrja magában a herceget és a szörnyeteget.
A nők általában felismerik, amikor a férfiak kritikusan rájuk vetítik saját hiányosságaik miatti érzéseiket. Ezek a férfiak is házastársuk vagy barátnőjük leértékelésével akarják javítani a közérzetüket, csakhogy erőfeszítésük visszaüt, mert a tükröződés miatt végül önmagukat értékelik le. A férfi őszintén keresi a szerelmet, hogy életre szóló kapcsolatot köthessen. De miután beleszeret a tökéletesnek látszó nőbe, kételkedni kezd. Valami zavarja benne - például valami csekélység, hogy vastag a combja, vagy hogy nem érdekli a zene. Bármi legyen is az, eleinte nem bántja, de később, ahogyan figyelni kezdi, lassan betölti a gondolatait, mígnem a kifogásolt részlet felemészt minden jót a kapcsolatban. Fájdalmas ezt látni, mert az ilyen ember többször átéli ugyanazt, és minden alkalommal őszintén elhiszi, hogy megtalálta az igazi boldogságot. Amikor a herceg újra szörnyeteggé változik, és megrendül a hite abban, hogy szeretni tud, az mindennél megindítóbb. A szerelem természetesen mindig csalóka kissé, a csalás pedig az, hogy elhiteti: ha valaki más szeret minket, attól örökké jóban leszünk önmagunkkal.
