A legszomorúbb a végén a szex volt. Nagyon gyakran kívántál, szorosan öleltél, mintha ezzel akarnál megint magadhoz kötni, visszaszerezni, megtettél mindent, hogy nekem jó legyen, és a testem élvezte is... de nem volt elég. Minden alkalommal sírtam utána, sirattam az elveszett szerelmet, a sok évet, az önzetlen adni akarást, a tudatot, hogy örökké tart, az érzést, hogy te meg én egyek vagyunk, és a tévhitet, hogy bármit megtennénk egymásért. Aztán mikor rájöttél, hogy azért sietek mindig a fürdőszobába, hogy ne lásd az arcom, akkor nem tudtad megállni és megkérdezted közben: ugye most nem fogsz sírni. De hogy mondhattam volna bármit is, és tudtad, hogy nem fogok hazudni most sem, és akkor te sírtál, talán akkor adtad fel először. 

Észrevetted már, hogy mit is veszítettünk el?