Arthur Miller-t olvasva menekülési kényszerem támad. Tényleg nagyon egyszerű ember vagyok. Vagy ez nem is baj? Folyamatosan figyelem és elemzem a másik embert, de feleslegesen elemezném magam, mert nincs mit. Azt mondom, amit gondolok, néha kegyetlenségnek látszó együgyüséggel. Hiányzik belőlem a számítás, a tudatos irányítás, nem játszmázom. Olyan vagyok, mint egy kisgyerek. És talán éppen ezért nem figyelem magam, és ezért vonzanak a bonyolult játszmákkal élő emberek, hiszen folyton gondolkodni kell rajtuk. De persze ez nem akadályoz meg abban, hogy én továbbra is önmagam egyszerűségét mutassam nekik. Buta lennék? Akkor esélyem se lenne megérteni őket, de sajnos a legtöbbször pontosan látom, hogy mit tesznek. Legyen inkább tisztaság, ettől még jól is érzem magam:)
"Janice ekkor már értett hozzá, hogyan kell racionálisan, mégis reménykedve gondolkodni. Magában félresöpörte az egészet; nem tagadta, nem is élte át a dolgot, egyszerűen figyelmen kívül hagyta. Olyan várakozva élt, akár az ítélethozatalra váró vádlott."
"Janice tudta - és ez a tudat fájdalmat okozott neki -, hogy Sam már sohasem tud megszabadulni ettől a nehézkes otrombaságtól. Ő már kész ember, nem fejlődhet tovább, nem lépheti át jelenlegi határait. - Elhagylak Sam - közölte. A humor egy szikrája még mindig ott izzott a hangjában. Hirtelen rájött, hogy soha többé nem kell támogatnia a férfit. Egyedül is talpon fog maradni. - De... Hová fogsz menni? - Sam úgy tette fel a kérdést, mintha azt hinné, hogy egy nő, akinek ilyen arca van, egyedül őmellette találhat biztonságos kikötőt. A sértés fájt, annál is inkább, mert Sam fel sem fogta, hogy mit mondott. Janice dühös lett, már sajnálta az időt, amit erre az emberre pazarolt."
