(*-*)

Logikus gondolkodás csak nyelv útján lehetséges, mert csak az adja meg a fogalomalkotás lehetőségét, ez tesz képessé a megkülönböztetésre és fogalomalkotásra, mely működések közös javak lévén, nem tekinthetők magántulajdonnak. Gondolkodásunk és érzésünk is csak akkor érthető meg, ha elismerjük általános érvényűségét, s a szépségben talált örömünknek is az a felismerés az alapja, hogy a szép s a jó átérzése és felismerése: köztulajdon. Ezzel elérkezünk ahhoz a felismeréshez, hogy az értelem, logika, etika és esztétika fogalmai csak az ember társadalmi életében lelhetik gyökerüket, egyben pedig összekötő eszközök, melyek a kultúrát az összeomlástól megóvni hivatottak.

Az egyes ember helyzetéből érthető meg akarata is. Az akarat nem más, mint olyan lendület, mely a kielégítetlenség érzésétől a kielégültség érzése felé törekszik.

A közösség segítségére nagymértékben rászoruló gyermek olyan környezettel találja szemben magát, amely vesz és ad, követel és teljesít. Ösztönei nehézségeket támasztanak számára, és ezeknek legyőzése fájdalmat okoz. Csakhamar megismeri a gyermekségéből származó nyomorúságot, és akkor használja fel "lelki szervét", melynek működése abban áll, hogy előrelásson és olyan irányvonalakat találjon ki, melyeken ösztöneit súrlódás nélkül kielégítheti, s melyeken haladva az élet elviselhetővé válik számára. Már a csecsemőkorban megkezdődik a lelki tendenciák kétfelé ágazása. Míg az egyik az elismerés követelése, az erőgyűjtés és erőkifejtés irányában fejlődik, addig a másiknál olyan tulajdonságokat találunk, melyek a saját gyengeségével való spekulációként, azaz gyengeségének különböző formákban való feltüntetéseként hatnak.

....

A gyermekre ható szándékos nevelés tudva vagy nem tudva, annak a belső ingernek alapján cselekszik, hogy a gyermeket bizonytalanságából kiemelje, ügyességgel, tudással, iskolázott értelemmel és társas érzéssel lássa el az életre. Mindezek az intézkedések, bárhonnan származnak is, arra irányuló kísérletnek tekinthetők, hogy a fejlődő gyermek számára új utakat teremtsenek, melyeken haladva bizonytalanság - és fogyatékosságérzésétől megszabadulhat. Ezen érzések hatásfoka főleg a gyermek felfogásától függ. Nem várhatjuk azonban azt, hogy a gyermek ebben a tekintetben helyesen mérlegeljen vagy becsüljön fel, annál is inkább, mert a felnőtt sem képes erre. Egyik gyermek olyan bonyolult viszonyok között nő fel, hogy fogyatékosságának és bizonytalanságának mértékéről alkotott ítéletében magától értetődően hibázik. Más gyermek helyesebben becsüli fel helyzetét. Egészében azonban mindig a gyermek érzését kell tekintetbe vennünk, mely naponként ingadozik mindaddig, míg valamely módon megszilárdul, és akkor mint önértékelés mutatkozik meg. Aszerint, hogy ennek mi az eredménye, jön létre a fogyatékosságérzés kiküszöbölésére irányuló kiegyenlítés, kompenzáció, eszerint történik tehát a célkitűzés is. Ha a fogyatékosságérzés különösen nyomasztó, fennáll a veszély, hogy a gyermek attól való félelmében, hogy egész életében a rövidebbet húzza, nem elégszik meg magával a kiegyenlítéssel, hanem túlkompenzál, túllő a célon. A hatalomra törés és fölényre törekvés túlságosan kiéleződik, és betegessé fokozódik. Ezeket a gyermekeket nem elégítik ki életük szokásos viszonyai. Magasra kitűzött céljuknak megfelelően túlságosan nagy, feltűnő mozgásokba fognak, a szokásos mértéket túlhaladó erős nekilendüléssel igyekeznek helyüket biztosítani, tekintet nélkül környezetükre. Ily módon feltűnővé válnak, zavaróan nyúlnak bele mások életébe, akiket természetesen védekezésre késztetnek. Mindenki ellen vannak, és mindenki őellenük. Persze nem minden folyik le mindjárt a legrosszabb módon. Lehetséges, hogy az ilyen gyermek hosszú ideig külsőleg normálisnak látszó korlátok között mozog, ezen az úton kifejlődő jellemvonását, nagyravágyását oly módon érvényesíti, hogy nem kerül másokkal nyílt összetűzésbe. Mégis rendszerint azt látjuk, hogy az ilyen gyermek lépései senkinek sem okoznak igazán örömet, nem hoznak valóban hasznos gyümölcsöt, mindig zavarólag állnak más ember útjába, mert olyan úton haladnak, amely kultúránk számára elfogadhatatlan. Később olyan jelenségek csatlakoznak ehhez, melyek az emberi társadalom szociális szervezetének értelmében már ellenségeskedést jelentenek. Ilyen a kérkedés, a gőg, és mások minden áron való legyőzésére való törekvés, mely oly módon is megnyilvánulhat, hogy az ember egyáltalán nem törekszik magasabbra, megelégszik azzal, ha a másik süllyed. Ez az állásfoglalás az élettel szemben nemcsak a környezetre zavaró; megérzi a jelenségek hordozója is, mert annyira megterheli őt az élet árnyoldalaival, hogy nemigen fakad számára életöröm.

Ezért irányul az emberismerő tekintete a testi és lelki hiányokra, melyek nyilvánvalóvá teszik, hogy az adott esetben a lelki élet fejlődése megnehezítő körülmények között folyt le. Csak ennek szem előtt tartásával vagyunk képesek rá, hogy ne ártsunk, hanem használjunk. Ezt azonban csak olyan értelemben tehetjük, ha az antipatikus jellemvonású vagy torz egyént nem tesszük felelőssé lényéért, hanem bosszúhoz való jogát elismerjük; továbbá, ha tudatában vagyunk a közös bűnnek, mely valamennyiünket terhel, akik e tekintetben elmulasztottuk a kellő gondoskodást.