Mostanában megint sokat gondolok rá. Más ez már, semmi köze szerelemhez vagy akár csak szeretethez, inkább csodálkozás az emberi elme önbecsapásra való alkalmasságán. Ha hiányzik valami vagy valaki, akkor kreálunk egy pótlást. Ha ember, akkor észre sem vesszük, hogy ki az a másik, csak azt látjuk, amit jól esik belőle látnunk. Illúzió az egész, kivéve, ha valóban viszonzott, megélt, megismert. Ettől függetlenül hiányzik. Hiányzik a hely, ahol voltam benne, ahol ő volt bennem, és hiába tudom róla, hogy kicsoda (mit érdemel az a bűnös, akinek a záloga a kezemben van?), nem tudok rá haragudni. Lehet, hogy ez megint csak az anyai megbocsátás - olyan szerencsétlen, miért bántsam még én is. Tényleg mindegy már, hogy mivé lehetett volna, az számít, hogy mi lett, és hogy nincs visszaút.
Jó érzés volt, amikor eszembe jutottak régi mondatok, a tudat, hogy most is pontosan látom, hogy mikor hazudott és mikor nem, a kedvessége, ami őt ismerve egészen döbbenetes, és persze csak az idő múlása hozta a változást, és attól, hogy még az emlékeit is kénye-kedve szerint változtatja, nem változik az igazság. Még benne sem, hiszen hiába próbálja magát meggyőzni, józan, bensőséges pillanatokban kiderül, hogy csak úgy tűnik, mintha sikerült volna. Ostoba, tévelygő kölyök. A második szerelmem.
