Az egész olyan valószínűtlen. A göndör hajú apuka, akivel teljesen véletlenül futok össze minden nap, a koszos Duna, ahogy folyik a komp alatt, a fiatal lány, aki a buszon magában beszél, és szeretném, de nem merem megszólítani, mert kicsit félek a reakciójától, a könyvtár... már megint, mennyi könyv és engem mind érdekel, ha mindig olvasnék se lenne elég időm, az egész életem nem lesz elég, frusztrál, szeretem és utálom egyszerre, a Remarque könyv, amit még mindig olvasok, hol lehet a valóság
"Legszívesebben egyedül vagyok. Akkor nem zavar senki. Mert valamennyi örökké amarra tér vissza, jól vagy rosszul folynak a dolgok, egyik így vélekedik, másik amúgy, s aztán valamennyi gyorsan áttér a maga életét jelentő dolgokra."
a lányok kifújják az orrukat a csuklós busz forgójában állva, orgonaillat, fáj a magány, de tudom, hogy a senkivel se tudnék szót érteni ebből a tömegből, Anna majd visszahív... ő legalább olyan dolgokat is csinál, amik a földön járnak.
Harsogó sárga repceföld, ezek szerint pont két éve volt, amikor valóság lett az, amiről előtte csak beszéltünk és álmodoztunk, és az én borzasztóan lyukas memóriámban látható a kép, ahogy ott áll a fekete kardigánjában, a furcsa tartásával, és egészen felnőtt embernek látszik. Összefüggéstelen hangulatváltozások, néha nem néztem a szemébe, csak mintha a jobb fülem látná, minden idegszálam rátapadt... napokig tudnék beszélni róla még most is. De minek beszélni, a legtöbbször úgysem ér semmit. Csak ülnék veled csendben.
....
Néha úgy érzem, megtaláltam a jó utat, tudom az életem értelmét. Látom, hogy mások mire vágynak, mire van szükségük igazából, és én is kb ugyanarra vágyom, de bennem megvan a felismerés, ezért el is érhetem. Aztán jön egy rosszabb nap, és nem értem, hogy Domek miért nem fogad szót, játékból majdnem egy autó alá szalad, és nem sírok, de olyan dühös vagyok, hogy hazáig a tenyerembe vájom a körmeimet, hogy nehogy üvölteni kezdjek, vagy megüssek valamit, vagy ami a legrosszabb lenne: megüssem őt. Borzasztóan nehéz uralkodni magamon, és nem tudom, mit tegyek azért, hogy ne kerüljek vele ilyen helyzetekbe. Nem is bírom teljesen elfojtani a dolgot, este jól összeveszünk, én már sírok, de ettől sem jobb semmi, és reggel rosszkedvűen ébred, alig akar elbúcsúzni tőlem az oviban, haragszik rám. Túl okos és önfejű ez a gyerek nekem, megesz engem reggelire a jó szívemmel együtt. Beni sokkal ártatlanabb, az egész arcomat körbepuszilgatja búcsúzáskor, meg akarom őrizni a képet, ahogy a kis csücsöri szája az orrom felé közelít.
Mindez olyan valószínűtlen...
