Furcsa dolog beszélni valakihez, akihez amúgy nem lehetne. Vagy ha lehetne is (mert néha nagyon is lehet, sőt, úgy tűnik, mintha érdekelné is, amit mondok), talán meg sem hallaná... Olyasmi ez, mint amikor a gyerekek képzelt barátot találnak ki, csak nekik könnyebb, mert az a másik tényleg nem létezik, sosem reagál, mindig irányítható. Az én képzelt barátom létező ember, valódi interakciók, de hiába... túl nagy a különbség, túlságosan magára figyel, mindenki más csak tárgy a számára, köztük én is. Mondhatnám, hogy szeret engem, a maga módján... de ez édeskevés, nagyjából a nullával egyenlő.
Színdarab, én vagyok a néző, ő az előadás. A feltett kérdéseimre válaszol, és el is teszi valahova a reakcióimat, de csak azokat, amik őróla szólnak. Nagyon figyel rám, de én mégsem létezem ebben a kapcsolatban, az igényeim, a személyiségem csak csereüzlet szinten élnek, addig vagyok neki jó, amíg kedves és megértő vagyok, amíg csodálom, a tapsomra áhítozik, és csak nagy néha szúrhatok be valamit, ami rólam szól. Semmiért egészen. Nem fáj adnom... de elveszem azt, ami nekem jó ebben. Gyakorlom a megértést, a türelmet, tanulok érteni, csak azért, mert érdekes. Na meg hiszek az adás hatalmában. Kedvesen irányítom arra, amerre szerintem mennie kellene, de ezt sosem őszintén, sosem úgy, amit amúgy tennék: egyszerűen, könnyen és egyenesen fogalmazva.
Olyasmit tanulok tőle, aminek régebben nem láttam semmi értelmét, sőt elítéltem ezt. Tegnapi elefánt, mai tigris, holnapi bagoly.
