(*-*)

Akkoriban történt, amikor a görény felcsapott cukrásznak, és csokoládészínű lapos fagylaltlepényt kezdett árulni. A fagylaltot vérből készítette; a görény azelőtt mészáros volt a vadonban. Így hát vérről és lemészárolt állatokról nem beszélt senki. Az erdőlakók méltóságteljesen sétáltak délutánonként a tisztáson, és nyalogatták a fagylaltot. Vadászatról, az elejtett vagy az elszalasztott zsákmányról, a vérről nem hangzott el egyetlen szó sem: a társalgás az időjárás, az egészségre annyira hasznos túragyaloglás, a televízió műsora és effélék körül forgott.
Egyedül a leopárd nem evett fagylaltot, hanem továbbra is válogatás nélkül vadászott azokra, akikből a görény a fagylaltot készítette, és nem kímélte a fagylalt vásárlóit és fogyasztóit sem.
Mindenki háborgott, tiltakozott és intézkedéseket követelt.
- Mit mondjak otthon a kicsinyeimnek? - kesergett a nyúl. - Ha nem akarok hazudni: mit is mondjak, milyen sors vár reájuk? Hogy vigyázz, reszkess, lapulj, mert széttép és felfal a leopárd... Tudom, amit tudok, nekem hiába fecsegnek mindenfélét, nem látok én, csak fagylaltot nyalogató békés és jóakaratú állatokat. Kereken kimondom: törvényeink értelmében kíméletlenül le kell sújtanunk a körülöttünk settenkedő békebontóra!
- Nehéz felfogású, maradi, nem tud lépést tartani! - recsegte a sakál. - Szépszerével kellene megpróbálni... Rá kell venni, hogy megkóstolja a fagylaltot, aztán majd rákap az ízére. Mondjuk önként vállalná, hogy vásárol egy-két tucatot, és hazaviszi...
A nyúl természetesen önként vállalkozott a feladatra. De a terv kudarcba fulladt. A leopárd széttépte a nyulat, mielőtt az egyetlen szót kinyöghetett volna. A fagylalt elolvadt az aszfalton, az alvadt vért ellepték a legyek.
A keselyű úgy döntött, hogy erőszakhoz kell folyamodni a leopárddal szemben, mert így kívánja a közérdek. Hiszen senki sem akarja, hogy az erdő ismét a rettegés és a mészárlás színtere legyen; hála a társadalmi haladásnak, a görény felfedezése kiküszöbölte az életből az erőszak látszatát is. Aki ezek után nem marad életben, emelte fel a hangját a keselyű, az saját magát okolhatja; a leghumánusabb törvények sem nyújthatnak védelmet a betegség vagy a véletlen tragédiák ellen.
A döntés megszületett: a leopárdot erőszakkal kell a jó útra vezetni, csak az volt hátra, ki lesz az, aki megmutatja neki ezt a jó utat.
Sehogy sem tudtak megegyezni, és végül az emberhez fordultak, hogy segítsen rajtuk.
- A dolog egyszerű - jelentette ki az ember -, le kell győzni a leopárdot.
Az erdőlakók büszkén helyeseltek, s megkérdezték az embert, ebben a nagy hőségben nem enne-e egy kis fagylaltot?
Az ember szívesen fogadta a kínálást, óvatos képpel megkóstolta a - kissé eltúlzottan - pingpongütőhöz hasonlatos fagylaltlepényt, aztán bekebelezett vagy három tucatot.
Végül megtörölte a száját, puskáját a vállára vette, és nekivágott a vadonnak, hogy legyőzze a leopárdot.
Az erdőlakók tisztes távolból követték, még a lélegzetüket is visszafojtották, hogyan győzi le az ember a leopárdot.
Egyszerűen történt: a leopárdot elnyomta az álom, ott hortyogott egy vastag törzsű fa ágán. Az ember vállához emelte puskáját, és belelőtt az alvó leopárdba. Az a földre esett, utolsó erejével támadója felé ugrott, és ekkor az ember ismét belelőtt puskájával. A leopárd mozdulatlanul feküdt a földön. Az ember megtöltötte puskáját, a leopárdra szegezte, és odament hozzá.
- Én vagyok az ember - mondta, - én most legyőztelek.
A leopárdnak csak annyi ereje volt, hogy a fejét odébbmozdítsa egy kicsit.
- Nem értem... - mormolta - ki az ember?... Ki vagy te?...
Az ember kétségbeesetten körülnézett, hogyan magyarázza meg a dolgot minél gyorsabban.
- Nézd! - kiáltotta. - Ez a győzelem!
Vállához szorította puskáját, és a lassan mögéje csoportosuló állatok közül megcélozta és agyonlőtte a görényt.
- Nézd - mutatott az ember a görény hullájára -, ez a győzelem!
De a leopárd üveges szeme már semmit sem látott.