Részletek Skrabski Árpi bácsi könyvéből:
Egy önmagát reálisan értékelõ személy, ha társat talál, nemcsak a másik személyhez kapcsolódik, hanem a párkapcsolat alaki jellegénél fogva elnyer egy magasabb létsíkot, magát az életközösséget, amit joggal tulajdonít a társának. Így a társ egy õt meghaladó valóságot jelent számára.
A jungi modell eleme a „perszóna”, amely az ego része, a személynek a többiek felé mutatott - férfiak esetén férfias, nõk esetén nõies - álarca. A perszónának tükörképeként az öntudatlan, az árnyék által szimbolizált személyiségrészben a férfiak esetében a nem tudatos nõies tulajdonságok (anima), a nõk esetében a férfias tulajdonságok (animusz) húzódnak meg. Egy sikeres párkapcsolatban a férfi megfelel partnere animuszának és a nõ megfelel partnere animájának. Az életközösség lehetõséget ad arra, hogy egymást kiegészítve megközelítsék közös önmagukat (Selbst), ami mindkettejük részére magasabb létformát jelent. Az életközösségnek ez transzcendens távlatokat ad. Minden férfi a nõben, vagy minden nõ a férfiben öntudatlanul saját animáját vagy animuszát keresi.
(Anna, ezért nem lehet nekünk soha férfi-férfink:) Hiszen a saját férfi-erőnket és bátorságunkat csak a másik nő-gyengesége és félelmei egészíthetik ki jól.)
A házasság meghatározásában fellelhetõ ellentmondás feloldása céljából egyértelmûvé kell tenni, hogy a házasságot alapvetõen érdekközösségnek vagy életközösségnek tekintjük-e. Amennyiben életközösségnek tekintjük, felismerjük-e, hogy ez az életközösség lényegesen több mint a két partner külön – külön. Ezt nem lehet birtokolni, hanem ennek részévé lehet válni. Aki birtokolni akarja partnerét és a párkapcsolatot, alkalmatlan az életközösségre, csak érdekközösséget képes létrehozni. Az életközösségnek egymás feltétel nélküli elfogadása az alapja. A partner minden egyéb dolognál fontosabb kell legyen, érte semmilyen áldozat se sok. Az életközösségben az együttlét jelenti ezt az otthonlétet. A fizikai otthon a másik nélkül üres, de otthon vannak a legcudarabb körülmények között is, ha együtt vannak.
A stabil és pozitív élményeket jelentõ házastársi kapcsolatok megerõsítésében a pozitív gondolkodásnak” jelentõs szerepe van. Megfigyelhetõ, hogy a házastársi kapcsolatban résztvevõk lényegesen kiválóbbnak látják partnerüket, mint ahogy mások vagy a partner saját maga látja magát. A partnerüket kiválónak, egyetlennek látják, akinek biztosak lehetnek szeretetében. Csak akkor tudnak az emberek viszontszeretni, ha szeretik õket. Az érzés, hogy szeretnek, biztonsági tartalékot, puffert, forrást jelent a kapcsolaton kívüli stressz helyzetekben. A kapcsolat meggyengülését, felbomlását mindenki, aki életközösségben él, egzisztenciális veszélyként éli meg. A kapcsolat védelme érdekében a partnerek megváltoztatják az ideális társról korábban kialakított elképzelésüket és hozzáigazítják partnerük jellemzõihez. Egy tökéletlen partnertõl való függés nagy kockázatot jelent, e kockázat csökkentése érdekében a partner hibáit minimalizálni kell és össze kell kapcsolni kiválónak ítélt tulajdonságokkal, amitõl azok eltörpülnek. A kapcsolat-szabályozó modellekbõl levont tanulság, hogy a partnerre vonatkozó biztonságérzethez a partner pozitív értékelése szükséges. Egy angol közvélemény kutatás azt mutatta ki, hogy a nõk azt a férjet tartják ideálisnak, aki õket ideálisnak tartja. Ez a pozitív értékelés, a partner dicséretét, önazonosságának megerõsítését vonja maga után, ami befolyásolja a partner személyiség-fejlõdését. Az önazonosság házastárs által történõ megerõsítése éppen a házastárs által elvárt jellemvonásokat erõsíti meg.
A pozitív gondolkodás hiánya váláshoz vezethet. Ez esetben a házastársak az idõ során egyre bõvülõ lajstromba szedik egymás hibáit és számon kérik a másikon a kompromisszumos szerzõdés sajátmaguk által kialakított értelmezését. A szerzõdéses házasságot instabillá teheti az is, hogy bármikor megjelenhet egy harmadik személy, akivel elõnyösebb kompromisszumot lehet kötni és ilyenkor a korábbi kapcsolat felbomolhat.
