Na és mi van akkor, ha ez az egész csak duma, és én nem is vagyok itt, valahol máshol vagyok, egy sokkal halkabb valóságban, ahol a szavaknak szinte semmi jelentőségük, ahol a csendemmel oldom meg a nyelved, és te beszélsz, kiadod magad, mert téged nézlek végig, figyelek rád, aztán mondok valamit, amiről csak a legjobb barátunkkal szoktunk beszélni, és neked csak két lehetőséged van: megszeretsz, vagy megijedsz és elmenekülsz. Ha maradsz, akkor megláthatod a felszabadult nevetésem, és teljesen mindegy már, hogy nőt látsz bennem vagy csak a jó beszélgetőpartnert, mert közelebb jönnél, érezni akarod a nyugalmam és a melegem, és tudom, hogy mit kellene tennem, de nem bántalak, és csak akkor húzlak közelebb, ha úgy érzem: biztosan akarom.
Ez az egész itt: pótcselekvés, és alapvetően értelmetlen. Már nem akarom összekötni ezt és a valóságot, mit számít, csak pillanatnyi érzések és gondolatok, semmi jelentőségük az életem szempontjából. Persze ettől még szeretem csinálni, igazán őszinte lehetek, és leírhatok ide egy csomó olyan dolgot, amiket feleslegesen osztanék meg másokkal. Egyrészt nem értenék, másrészt minek terhelnék bárkit is ezzel a sok hülyeséggel meg nem is annyira hülyeséggel. Nekik lehetőleg csak a pozitív dolgokat mondom el, mindig kimondom a jót, hátha ők is meglátják, és csak azt sajnálom, hogy eddig még nem találtam olyan embert, aki ugyanazokat a dolgokat látná fontosnak a világból, amiket én. Kizárólag a jót akarom látni, mert minek észrevenni a rosszat, a világ mindenhol ugyanolyan, belül kell boldognak lenni, és ezt átadni. Ha megy.
Valahol elér a vád, hogy csak magamról beszélek mindig, de ez is csak itt van így, az egoizmusom megértési kényszer, és talán el is múlik majd, és akkor megint olyan leszek, mint régen, amikor a másik volt az egyetlen, aki számít. Aztán csak blablabla...
És ezek a szavak is csak azért jönnek ki, mert nincs, aki mellett hallgathatnék.
