(*-*)

Garai Gábor: Bizalom

S ha százszor is becsapnak
és ezerszer csalódom abban,
kinek szívemet, mint álmából a rózsát,
kitakartam,
s ha épp az árul el,
kit életemmel fedeztem én,
s ha tulajdon fiam tagad meg,
s ha nem harminc ezüstért,
de egy rongy garasért adnak el engem barátaim,
s ha megcsal a reménység,
s ha kudarcaim térdre kényszerítenek
és elátkozom már, hogy megszülettem,
s ha csak a bosszút hízlalja a hála híveimben,
s ha rágalom kerít be,-
akkor se mondom, hogy nem érdemes!

Akkor se mondom,
hogy nem érdemes hinni az emberben,
akkor se mondom,
hogy megélek magam is, néptelen magányban,
mert irgalmatlan az élet.-

De csöndes szóval eltűnődve mondom:
bizalmam sarkig kitárt kapu,
nem verhet rá lakatot a gyanú;
ki-bejár rajta bárki szabadon.
Egy besurrant csaló tiszteletére
nem állítok őrséget tíz igaznak!

Kit tegnap itt gyöngeség bemocskolt,
megtisztálkodva ma betérhet újból;
ki kétélű késsel jött ide ma,
köszönthet holnap tiszta öleléssel!

Nem, nem a langy irgalmat hirdetem,
nem hirdetek bocsánatot a rossznak,
kegyelmet a hazugnak, nem tudok mentséget
a könnyes képmutatásra,
s az öngyilkos szenvelgést gyűlölöm,
akár a nyers önzés orvtámadását.

De hirdetem, hogy bűneink mulandók!
Mint a mammut és az ősgyík,
a múltba porlad a gyűlölet és a gyanakvás;
dühünk lehűl, csak szerelmünk örök.

S halandó gyarlóságai között
csupán maga az ember halhatatlan.
Kérlelhetetlen gyötrelmei ellen
irgalmas vára bizalomból épül;
s az önmagával vívott küzdelemben
csak jósága szolgálhat menedékül.