Ez már valódi áldozat lenne. Feladni önmagam, a büszkeségem valamiért, talán olyan dologért, ami meg sem éri, de számomra biztosan nem éri meg, ez a teljesen önzetlen szeretet... akarom én ezt? Lehet-e ésszel dönteni olyan dolgok felett, amelyek még a legkegyetlenebbek számára sem lehetnek érzelmek nélkül? Feloldhatok-e egy határozott elképzelést egyszerűen azzal, hogy csak adok? Várhatok-e érte valamit, vagy jön majd a jutalom magától? Jutalom? Hol is az önzetlenség?! Miért is teszek meg valamit, amihez semmiféle érdekem nem fűződik?
Mindeközben megint rajtakaptam magam, hogy szép csendben azzal szórakoztatom magam, hogy kihozom az embereket a sodrukból. Olyan kérdéseket teszek fel nekik, amikre majdnem biztosan megsértődnek, szeretem azon keveseket, akik képesek az én stílusomban válaszolni. A legszörnyűbb, hogy csak olyan dologra kérdezek rá, ami biztosan igaz (pl az előbb kolleganőm blazírt viselkedését nem bírtam szó nélkül hagyni), és miközben szegény azon gondolkozik, hogy most sértődötten elforduljon vagy inkább visszavágjon, aközben én már ott tartok, hogy kedvesen mosolygok rá, ha lehetőség adódik, akkor meg is simogatom, így még annak a lehetőségét sem adom meg neki, hogy haragudhasson rám, és így önmagát újra megerősítse. Végignézem a gyenge pillanataikat, és annyira szeretem őket ilyenkor, hiszen emberek, és ilyenkor mutatják a számomra legszebb arcukat.
