(*-*)

Én, Csokonai Lili, jöttem e nyívvel teljes világra az 1975. esztendőben, 17. septembris virradólag, Csepel szürke lapájában, az igaz római hitben és hitetlenségben megmaradván hótig.

Az én szerelmes uram, atyám, boldog emlékezetű Csokonai Péter hót meg szintén 17. napján Szent Mihály havának, anno 1979., életének fényes 35. éviben, életje fáját sok senyvedések nyomán, szomorúságban maga kezével töré el... Én addig éppen négy tavaszt láték, nyárt, őszt és télt. Onnantól kénytelen levék a színmutatásra. Árvaságom olyanná tött, mint a lomha vizek, melyekből tizennégy áradásokkal utóbb merítkezék föl csak.

Az 1995. esztendő tavaszán, egy zsongó-zsibongó nap ösmerém meg nagyságos Kéri Márton uramat, én szerelmes férfimat. Ez lőn közös történelmünk primo momentuma, melyben fátumosan elváltoztunk.

 ... mert nem akarék idegenyt magamba engedni. Az mit nem tudék vala, hogy mindig, mindenki idegen magadhoz képest...

 Ezüsttel megvert stóla, úgy tekeredett vala ránk lassacskán a hívesség, ott, akkor, a folyó partján. Már asszon lettem, elégedett és tikkadt. Tetem a tetemem fölött.

Sokat gondolok az Istenre. Neki is gondolnia kéne már rám.

A várástul félek. A jelent szeretem. A jövőtül rettegek. Attól lássa az, mint jelent, annak utána szeretni fogok... nem lévén más választásom. 

Nem ellenedre mondom szemrehányásom, de nagyon fáj, hogy nem szerethetlek úgy, mint akarnálak és bírnálak. Ezt én mondom vala. Szegény domine Kéri, én múlós szerelmem.

Maszatlengek a zöldeskék vízben, átalvernek az ízek, 

rémelte majd diadalítva, majd esmét rémelte majd már összeköpülődve látom, hogy megváltozik a tetemem, szőröm puhább lesz és feketébbül lebarnul, ez volna az egyik oldal. Viszontag lábaim hosszúak, combom előkelő, derekam teljes, itt lecsinálhatnám azt a tíz évet valamit amott veszíték.

Őz ugrik a közeli bokor mögött. Egymásra ijesztünk vala, emberi tekintete vagyon, hívogatom, nagyon vágyódom közelére, óvatos, nem bízik bennem, ahogy én es nem őbenne. Elbőgöm magam. Megsajnál. Odanyomkodja, dörgöli mindenhu meleg orrocskáját. Majd hideg. Szeretlek - mondom neki. Éles csend utána. Akáclombok sivításában azt mondja az őz kedvetlen komolysággal: egy tetemed vagyon.

... hajnalra virradólag kevés híján életem elcseppen vala. Nagyságos szegény Kéri Márton uram ennen mozgó ördöghintaja megiramolván nekicsapódik egy felette zömök tölgynek, én egybe madárként repülék, majd nehéz kőként hullék. Neki baja semmi történt. Fölcsepekezvén maga kezeiben elbágyadott engemet hosszú úton vött az emberekig, Istennek hála szöröncsésen. Holott meg nem újultam még csak az ispotályban. De ottan azonos lábaimat metszeni kellett. Azótától fogva görgős székben feküdök.

Kiterelt az életibül, elmúlatott, értem én, csakhogy vélem ezt nem lehet megtenni, mentségére mondom, ezt én se gondoltam volna, hogy éngemet el lehetne hagyni, aki tetőmig szerelem vónék. Igen kérem, az. És ezt a domine igenes tudja, tudnia köll! Én nem azt kérém, hagyná el a családját, azt se, hogy szeretne ki feleségből, nem kérik semmitet csak őt, lenne minden úgyan, ahogy te akarod...