Wayne tisztában van vele, hogy dr. Poster képtelen egy Loretta-féle nőt megérteni, vagyis olyasmit elképzelni, amiben neki és Lorettának része volt. Dr. Poster minden szombat este maximum három percig szeretkezik a feleségével. A többi napon arról beszélgetnek, hogy hogy állnak a részvényei, kinek kell éppen elhozni a gyereket az óvodából. Vagy dícsérik az omlós sertéssültet.
Loretta megértette. Tudta, hogy hozzá, Wayne-hez tartozik. Tudta, hogy senkivel sem szabad szóba állnia, hogy nem szabad kitennie a lábát a lakásból. Tudta, hogy várnia kell őt, ott a matracon, szétvetett lábakkal, munkára készen. Azon tűnődve, hogy zajlik majd le az egész. Ez volt a megállapodásuk.
Pontosan egy ilyen napon - május volt, de forró, párás - találkoztak először. Loretta az útvámnál dolgozott, Wayne megállt a fülkéjénél, mert fel akart váltani egy húszdollárost, aprópénzre volt szüksége. Nézte, ahogy a lány lassan leszámolja neki a negyeddollárosokat, mintha nem is a sztráda kellős közepén lenne, ahol már húsz kocsi várakozik mögötte, hanem egy toronyban, valami tündérmese szereplőjeként. Loretta nem kívánt neki további kellemes utat. Wayne azonnal tudta, hogy ezt a lányt meg kell kapnia. A következő kijáratnál lement a sztrádáról, és tett visszafelé egy kört. Huszonöt mérföldet autózott, amíg újra ott állt a lány fülkéjénél. Kitett eléje egy újabb húszdollárost. Loretta ránézett, de nem szólt semmit. Ugyanolyan lassan, mint az előbb, megint kiszámolta az aprópénzt. Wayne újra tett egy kört, minden határozott terv nélkül, de azzal a biztos érzéssel, hogy a végén a lány az ő autójában fog kikötni. Öt darab húszdollárosa volt. Mindig rengeteg készpénzt hordott magával, nem bízott a bankokban. A hatodik alkalommal átadta neki a kis cédulát. Jöjjön velem. Üresbe tette az autót, járt a motor, kiszállt, és kinyitotta az utasoldalon lévő ajtót. Hátra sem nézett, hogy lássa, jön-e a lány. Mikor továbbhajtott, Loretta ott ült mellette. Egyenesen visszahajtott Manchesterbe, ott lakott, egy régi cipőgyár mögött. Felvitte a lányt az emeletre, aztán becsukta mögötte az ajtót. Nem kellett kulcsra zárni. Nem fog ez innen elmenni soha.
Wayne máig nem felejtette el, milyen volt az ő igazi élete: a napok Loretta mellett. Ezekenek a napoknak köszönhető, hogy megerőltetés nélkül képes ma is kétszáz fekvőtámaszt csinálni; ezért tudja, hogy ő is beletehetné a kezét az izzó vasba, s ha már erről van szó, egész testével megmártózhatna benne. Mert túlélte ezt a három évet, és el nem tudja képzelni, követelhetne-e bárkitől ennél többet. Testileg-lelkileg egyaránt.
A legnyilvánvalóbb dolog, ami Lorettával kapcsolatban felmerült, a kefélés volt. Fél évig ő megtartóztatta magát. Nem engedett a kísértésnek. Loretta ott feküdt meztelenül a matracon, szétvetett lábbal, csupa nedvesség a combja töve, és három-négy hét múlva már egyenesen zokogott: - Gyere már belém, nem bírom tovább. - Neki mindig felállt, még álmában is. Mintha migrén gyötörné az ágyékát. A falnak csapkodta magát, hogy megkönnyebbüljön, de nem sikerült. Azokban a hónapokban nem engedte, hogy Loretta hozzáérjen. Kinyúlt feléje, aztán a karja lehanyatlott, amikor eszébe jutott, hogy ezt neki nem szabad; a keze úgy vergődött, mint a partra vetett hal. Wayne kénytelen volt lekötözni a karját. Ő viszont tapenolta keményen. Teste minden porcikáját. Például egy álló éjszaka masszírozta a lábát. Leborotválta Loretta haját, hogy a koponyáját is éppúgy ismerje, mint a hasát, a mellét, a fülét, a fogát, a ráncokat a tenyerén, az ereket a csuklóján. Aztán a szemöldökét is leborotválta. Loretta testének minden részletét ismerte. Még most, a temetés után öt évvel is meg tudná rajzolni a térképét.
Egy este, mikor hazajött, így szólt hozzá: - Kész vagyok. Először megfürdette Lorettát, olyan forró vízben, hogy csorogtak a könnyei. Loretta akkorra már tudta, hogy nem szabad egy szót sem szólnia. Azok után, amin ő, Wayne keresztül ment. Loretta egyszerűen hálás volt. Drótkefével súrolta le. Aztán lefektette, szárazra törülte, mint egy újszülött csecsemőt. - Most, most? - kérdezte a lány. Loretta készen volt, és ő beléhatolt. A lány izmai gyakorlatilag beszívták őt, szinte berántották a péniszét, hogy soha ne eresszék el. A hónapokon át visszatartott spermát most kirobbanthatta volna magából. De nem tette, csak benn maradt a lányban, és kivárta, amíg fölkel a nap.
Egy egész éven át bekötött szemmel tartotta Lorettát. Valahol azt olvasta, hogy az ember tapintása sokkal finomabb lesz, ha nem lát. Ez igaz. Sem előtte, sem utána nem voltak Lorettának olyan orgazmusai, mint amikor gyakorlatilag vak volt. Amikor Wayne közölte, hogy leveszi a kötést, Loretta sírva fakadt.
A vége felé volt a legnehezebb. Loretta egyre nyugtalanabb lett, ruhákat akart, megunta a meztelenséget, tévére vágyott. Az utolsó hónapokban pedig már ki akart menni az utcára. Neki akkor egész éjjel fenn kellett maradnia, hogy kifundálja, mitévő legyen. Mintha rákot akart volna gyógyítani. Aztán az utolsó hónapban Loretta így szólt: - Nem házasodhatnánk össze? Új lakásba költözhetnénk. Elmennénk dolgozni, barátaink lennének, gyerekeink. Úgy élnénk, mint a többi ember...
Először úgy gondolta, egyszerűen megöli. Aztán rájött arra a gyerekdologra, és minden megváltozott. Tévedtem, amikor változtatni akartam - mondta Loretta. Ezentúl jó lesz, azt csinálja, amit mondanak neki. Csak egy kérése van. Pontosan erről az egyről nem lehet szó - jelentette ki Wayne. Az állami könyvtárban három napig bújta a szakkönyveket. Olyan precízen dugta be a drótot, mint egy órásmester. A méhnyakat könnyű volt kitágítani. De amikor elkezdte kaparni a méhét, és egyre mélyebbre dugta a drótot, a lány elkezdett vérezni. Először csak vékony csíkban, mintha menstruálna, de aztán patakzott belőle a sötétvörös vér, átáztatta a matracot, és egyre nagyobb foltban terjeszkedett alatta. Aztán egyre sápadtabb lett. A bőre elkezdett kékülni. Olyan gyenge volt, hogy beszélni is alig tudott. De hát nem is volt rá szüksége. Wayne tudta, mire gondol: ölj meg, kérlek! És ő teljesítette a kérését.
(Na jó, tessék a forrás: Joyce Maynard - Baby love)
