Reggel sikerült úgy megcsúszni a kocsival, hogy majdnem karamboloztunk, utána úgy összevesztem Takyval, hogy ez végképp betette a kaput, majd délután jött a levél, hogy a találkozás megint csúszik... most akkor ez egy rossz nap?:)

Úgy döntöttem, hogy nem. Mert igaz, hogy amikor megcsúsztunk, akkor szörnyen féltem, főleg, hogy mögöttem ültek a fiaim... csak pörögtünk az úton, mint valami hülye körhinta. Utána még órákig remegett a kezem, de amikor visszafele mentem az úton, akkor láttam, hogy másnak nem volt ekkora szerencséje, és ugyanazon a helyen valaki szembe is jött, így aztán az a másik a mentőben átkozhatta ezt a napot. A Takyval való veszekedésben az volt a jó, hogy végre annyira megharagudtam, hogy pontot tettem egy évek óta tartó savanyú állapot végére. Igaz, hogy majdnem megvert, de csak majdnem:) És mostantól minden más lesz, azt fogja kapni tőlem, amit érdemel, vagyis semmit.

Az, hogy elmarad ez a nagyon fontos találkozó... mi is ebben a jó? Semmi:D Talán csak az, hogy Dávid két héttel hamarabb megszabadul a fájdalomtól. Na és eszembe jutott, amit a második anyám számolt ki nekem: ez az év lesz a mélypont az életemben. Csak jövőre kezd emelkedni megint, és onnantól újra boldog leszek, ahogy régen is. Remélem, hogy igaza van:) Még ha nem is hiszek a számmisztikában....:)