A szomszédnője mondta meg vacsora közben, hogy a kis Dotter magántanár lesz. Szorgalmas ember, biztos kezű sebész, a klinikán szeretik, és a menyasszonya megcsalja - így mondta a szomszédnője. Dotter szemben ült velük, szórakozott és szimpatikus volt; szeretett volna hosszasan elbeszélgetni vele, mert futólag ismerte csupán a társaságból. Tudta róla, hogy citrommal eszi a sültet, és cukor nélkül issza a feketét, de nem ismerte a véleményét életről és halálról, rákdiagnózisról és az ír szabad államról, holott mindez nagyon érdekelte volna. Milyen rejtély tud lenni egy ember, gondolta, egy ilyen Dotter, aki most szemben ül velem, és óvatos kritikát mond egy szoborról, amit nem látott, micsoda titok! Lehet, hogy sosem bírok a közelébe férkőzni, soha; az emberek, ha szembekerülnek egymással, lesütik a szemüket, és kapkodva és unottan beszélnek közömbös és unott dolgokról, hazudnak csak azért, nehogy a "lényeg" kerüljön szóba, az a kínos és szemérmes valóság, amit egy életen át eltitkolunk.
Később, amikor szivarozva sétáltak a szalonban, meglepetten látta, hogy tévedett. Dotter őszintén, nyíltan felelt a kérdéseire, mint akinek nincs mitől tartania. Láthatóan rokonszenvezett vele; elmondta, hogy sokat dolgozik, szexuális problémái vannak, és nincsenek barátai. Ezt szinte asszonyos kacérsággal mondta, szeme sarkából pillantott rá, kihívóan. A vállára tette a kezét, felhevülve beszélgettek, mert melegük volt. A sok étel, a nehéz italok forróságában nagy barátság csírázott ki köztük; mind szaporábban beszéltek, sokat nevettek, és hosszasan szorítottak kezet, amikor egy véleményen voltak. Megszerették egymást. Kellemes este volt.
Éjfél után, midőn kiléptek a kapun, mindketten mámorosak voltak. Szédült léptekkel siettek végig a ködös utcákon, a lelkük lüktetett a hirtelen barátság izgalmában. A kis Dotter megállt a sarkon: - Te!... Nekem nincs kedvem hazamenni... Menjünk el valami mulatóba, ahol zene van meg nők... Nincs kedved? - Bosszankodott. Szívesen ment volna, de nem volt nála pénz. Úgy tervezte, hogy vacsora után hazamegy, és nem is hozta a tárcáját. - Ugyan! Késő van már! - Fél egy. Most kezdődik az élet. Ne légy már olyan álomszuszék! Meglátod, nagyszerűen mulatunk! - Nézd... megmondom úgy, ahogy van. Véletlenül nem hoztam magammal pénzt, nem gondoltam, hogy elmegyek valahová... Dotter lelkendezve: Ugyan! Nevetséges! Velem jössz, vendégem vagy és punktum! - Erről szó sem lehet... - tiltakozott- , hacsak úgy nem, hogy holnap átküldöm a kórházba a pénzt. Rendben van? - Ahogy akarod, majd alkalomadtán megadod. Fő, hogy megyünk.
Elindultak. Dúdolva ballagtak, levett kalappal, karonfogva. A mulatóban becsíptek, és összevesztek a pincérrel, aztán még jobban becsíptek, és kibékültek, aztán hajnalodott, s ők fizettek. Megnézte a számlát, az összeg felét cédulára írta, de ezt rögtön elvesztette. Búcsúzás közben a gőzölgő hajnalban még odaszólt Dotternek, könnyedén: - A pénzt, ha megengeded, majd holnap... - Ugyan kérlek, szót sem érdemel... És elváltak.
Aztán rengeteg dolga volt, heteken át. Nem találkozott a kis Dotterrel sokáig, csak nyáron találkoztak újra, az uszodában. Dotter nagyon örült,neki azonban a pénz jutott eszébe és dühös lett. Benn ültek a vízben, pénze a kabinban volt, s még az említése is komikus lett volna. Nem szólt. Hetek múltak, s ők nem kerültek össze. Néha az utcán köszöntötték egymást, Dotter barátságos mosollyal, ő ideges biccentéssel, mert úgy érezte, hogy barátja megveti. Sértve érezte magát, s mind gyakrabban jutott eszébe az orvos. Fojtott dühvel gondolt rá, s ha egyedül volt, ökölbe szorult a keze. Társaságban sokat beszélt róla kétértelműen, megvető hangsúllyal, mint aki tud valamit, de nem szívesen nyilatkozik. Csak annyit mond, hogy az orvosnak nincs rendben a szénája. - Bevallom, sose szerettem Dottert - szokta mondani. - Velem szemben mindig korrekt volt, de azért... bár semmi bizonyosat nem tudok, de mégis, az ember érzi, kivel áll szemben... ugye? Többet nem mondott. Igaz, maga sem tudta, miért gyűlöli az orvost. Homályosan emlékezett ugyan, hogy egyszer adósa maradt a mulatóban, sőt az összeget is tudta, de nem küldte el a pénzt, mert nem akart kapcsolatba kerülni ilyen aljas emberekkel. Mert, hogy aljas, az biztos; idővel, amint múltak a hónapok, pozitív műhibákat is mondott Dotter praxisából - persze bizonyítékai is vannak... A pletyka terjedt és duzzadt; apró bűnők és komiszságok tapadtak Dotterre. Semmi sem volt igaz, mégis szívesen elhitte mindenki. Az emberek általában az apagyilkosság mértékével mérik egymást, s ami ennél enyhébb, az mindenkiről feltételezhető. Dotter praxisa rövidesen összezsugorodott. A kórházban görbén néztek rá, mondván, hogy jó orvos csak jó ember lehet, Dotter azonban... a menyasszonya kiadta az útját, a főorvos egy napon nem fogadta a köszönését, s med. univ. dr. Dotter beadta a lemondását. Eltűnt az emberek szeme elől. Mondották, hogy koldusszegény külvárosi praxist folytat, mások halála hírét költötték, de biztosat senki se tudott. Néhány év alatt megfeledkeztek róla. És ő se gondolt rá többet.
Évek múlva váratlanul eljött hozzá. Kopottan, lerongyolódva, alázatosan, mint aki kérni jött, s ő leereszkedően fogadta, mint akihez kérni jöttek. Nagy belső elégtételt érzett, olyan "lám megmondtam előre" - féle örömet, s emellett eltörpült minden régi gyűlölet. Szeretni kellett Dottert, ahogy itt állt előtte, legyőzve és megtaposva, nem ellenfél immár, csak alamizsnáért jelentkező koldus. Segíteni kell rajta, elfeledni a bűnöket, és mindazt, amiért gyűlölni kellett.
- Bocsáss meg, hogy zavarlak - milyen esetlenül cseng a hangja -, tudom, hogy elfoglalt ember vagy, de nem felejtettem el a barátságodat... Jelentéktelen szívességről van szó. Jólelkűen fogott vele kezet: - Okosan tetted, hogy hozzám jöttél. Láthatod, az emberek mily rosszak, hamar felejtenek, hamar tovább mennek. Én sose tolakodtam a jóságommal, de most örülök, hogy szívességet tehetek. Dotter melegen néz rá: - Te vagy az egyetlen, aki a barátomnak mutatkozol. Visszaadod a hitemet. Már azért is hálás vagyok, hogy nem dobtál ki... igazán jó vagy hozzám! - Persze, hogy az vagyok! Te a barátom vagy, bár bizonyosan lesz olyan ember, aki esküszik rá, hogy az ellenséged vagyok. Mindenesetre rendelkezz velem. Dotternek remeg a hangja: - Talán nem is illendő, hogy most kérjem tőled, de nagyon szorult helyzetben vagyok... kétségbeejtő a szituáció... de te bizonyosan megértesz... kis összegről van szó... nálad nem is számít... és egyszer én is adtam neked, emlékszel? A bárban... - Igen... azt hiszem... emlékszem.. Mennyi is volt az? Dotter bíztatóan mosolyog: - Tizenkettő-hatvan!
Érzi, ahogy elönti a forróság. Egyszerre megérti, miért gyűlölte ezt az embert, konokan és eltökélten, de hát lehet ezt csodálni? Aki ilyen kínos pontossággal vágja a fejéhez ezt a nyomorult összeget, mintha vádolná, hogy ezzel tette tönkre, mintha ezen fordult volna meg az élete, ezek a tizenkettő-hatvanon. Romlott ember ez, elvetemült fráter, ezt gyűlölni kell...
Uralkodik magán. Átadja a pénzt, de már nem néz a szemébe, s hideg, ellenséges hangon szól: - Tessék! Itt a pénz... de kérlek, a közeljövőben ne számíts rám... magam is nehéz helyzetben vagyok... tudod, a súlyos viszonyok! Tizenkettő-hatvan... és most mennem kell... ne haragudj...
Dotter elmegy. Kissé szédül, ahogy leér az utcára. Zsebre vágja a kezét, de a pénz égeti, süti a bőrét. A barátságuk vérdíja, érzi, hogy hibát követett el, elhamarkodta a dolgot, vagy talán nem lett volna szabad figyelmeztetni a barátját, valami hiba történt, az biztos. Csak nem tudja, hol. Előveszi a pénzt. Szégyelli magát, kínlódik. Megszámolja a pénzt. Nincs tévedés. Pontosan tizenkettő-hatvan.
(Örkény István: Gyűlölet)
