Nem értitek a lényeget. Azt számolgatjátok, hogy mennyi pénzt veszítek, rosszízű jóslatokba bocsátkoztok, hogy "mi lesz, ha...", és csak egy valaki jegyezte meg halkan: irigylem a bátorságod.
Érvelhetek száz dologgal, például, hogy milyen sok időm lesz mostantól a kis ötleteim megvalósítására, megcsinálhatom a mozaikot a fürdőszobába, lerakhatom a hajópadlót, felhasználhatom azt a rengeteg anyagot, amit a varrózsákomba gyűjtöttem, megcsinálhatom a gerendás könyvespolcot (ezekről már beszélni is élvezet számomra), végre hétvégi programokat szervezhetek a családommal és a barátaimmal, de még mindig nem mondtam el a legfontosabbat.
A lényeg a változás. Ha bármikor, bármilyen élethelyzetben rosszul érzem magam, eszembe sem jut letompítani az agyam és belesüppedni a meglévő állapotba azért, mert így könnyebb és kisebb a kockázat. Megteszem. A szívemre hallgatok és nincs rossz lépés. Abban a pillanatban, ahogy a rossz kerül túlsúlyba, habozás nélkül hallgatok a megérzéseimre. "Szép volt, jó volt, köszönöm, ennyi..." Mindenkit sajnálok, aki holmi társadalmi elvárások vagy csak buta beletörődés miatt nem olyan életet él, amilyet valójában szeretne. Bennem nincs vágy pénzre, nagyobb házra, rangra, vagy mások feletti befolyásra. Szabad akarok lenni, és azt hiszem, hogy a lehetőségemhez képest az is vagyok. "Amid van az birtokol téged... csak akkor lehetsz igazán szabad, ha semmid sincs." Ez ugyan igaz, de ennyire nem akarok szabad lenni, megtartok mindent, ami örömet okoz. Megtartom az időt, az emberi kapcsolataimat, a gyerekeim rám való szükségét, a vágyat, hogy Veled lehessek, és bizonyos tárgyakat is: a könyveimet, a zenéket, a régi fényképeket... na és a magabiztosságot, hogy igenis úgy helyes, ahogy én teszem.
