... a jövő, a "felnőttség": a szervezet-ember és az átlagpolgár szürkesége rémlik fel előttük. Láthatatlan, de olajozottan működő csavarnak lenni a gépezetben, leszokni az álmokról, később a véleménymondásról, még később a véleményalkotásról, "jó" pénzt keresni (azaz nem túl sokat, hogy nehogy korai szívhalál legyen a vége, de nem is túl keveset), két gyermeket nemzeni, szombatonként kocsiba pakolni a családot, víkendezni. S ha mindez átfut a tudaton, nem személytelen gondolatok, hanem fogalmaknál elevenebb képek sorában - ilyenkor tör elő az üvöltés, amely a beat-irodalom és a beat-zene számos alkotásának címe, és tagolatlan kétségbeeséssel adja ki mindazt, amit lázadásuk nem tud és nem akar értelmi felismeréssé szilárdítani.
Az átlagpolgári lét gyűlölt automatizmusának ellenszere egyetlen mindenható szó: antikonformizmus. Lehetőségei korlátlanok, kötelezettsége semmi. Gyakorlata: kivonulni a megutált világból és nem értett társadalomból a szigetre, a lelki és fizikai magányba, vagy a hasonszőrűek közé, külvárosokba, padlásszobákba és pincehelyiségekbe, bőrkabátos-jeans-nadrágos külön világba, amelynek egén Jézus és Buddha, James Dean és Marilyn Monroe, Elvis Presley, Blake és Majakovszkij, Nietzsche, Kierkegaard és Marx egyenrangú állócsillagok, s amely annyival különb a megtagadott kinti világnál, hogy kevésbé érzik rosszul benne magukat.
Amerikában a mozgalom hivatalos árfolyama alacsony: periferikus, dilettáns, szeméremsértő, destruktív, társadalomellenes irányzatnak tartják. A beat-nemzedék mind a mai napig belső emigrációban él. Olvasótábora számottevő, elismerői a neves kritikusok közt is akadnak, de az irodalmi köztudat egésze a merev elutasítás álláspontján maradt. Az idegenkedés fő oka a beat-nemzedék tagadásra épült, negatív világképe, amely maradéktalanul elutasítja a hivatalos Amerika társadalmi értékrendjét, etikai normatíváját, esztétikai hagyományait és mindennapi életformáját. A legfőbb hitvallásuk: az egyénre szabott, önálló gondolkodás, az ön-érlelés állapota, a szüntelen töprengés feladatvállalása, amely azonban nem a külvilágra irányul, hanem passzív, legfeljebb önalakító.
A beat-irodalom az ötvenes évek második felétől számítható, időben tehát egybeesik az angol "dühös fiatalok" felléptével. Jelentkezésük társadalmi oka és háttere, világképük némely eleme megegyezik, de művészeti elméletük és gyakorlatuk merőben más. A "dühös fiatalok" drámáiból és regényeiből az elszánt irodalmi törekvés csapott ki: valami sosemvolt újjal söpörni el a mindenható konzervativizmust. Ez az avantgardista lihegés a beat-nemzedékből sem hiányzik, de kevésbé literátori, sokkal emberszabásúbb. Őket nem a halhatatlanság vágya ösztönzi, inkább az önfeltárás keserű és tépelődő lírája. Az irodalom belső használatra szánt menedék, önmagunknak való otthonos barlang, a kamaszkori naplóírás kitárulkozásának meghosszabbítása a múló időben: ha a kiadó megjelenteti, jó, ha nem, az se baj, alapvetően nem változtat sem az írón, sem a világon. Az írás se több, se kevesebb az egyéni lét megízesítésének egyéb módozatainál: az italnál, kábítószernél, dzsessznél, szexualitásnál. Innen a beat-irodalom két jellegzetes vonása: a teljes őszinteség és a távolságtartás hiánya.
(Sükösd Mihály - 1967)
