(*-*)

Miért a jót emelem ki mindig? Miért van, hogy hiába látok minden rosszat, hiába dől el a mérleg egyértelműen, mégsem szűnik meg ez az érzés, akár csak egyetlen jó tulajdonság miatt? Néha még azt is melléteszem, ami biztosan nincs ott, feltételezem mögötte a pozitív gondolatot, hiába mondja az ellenkezőjét. Megteheti ezerszer, és újra és újra, mégis ugyanezt fogom hinni mindig. Legfeljebb, ha nagyon fáj, akkor hátrébblépek, és megvárom azt a pillantot, amikor újra közelíthetek. Ismerem az összes jót és rosszat bennük, nem hiszem el a saját feltételezéseimet sem már... és mégis képtelen vagyok haragudni. Honnan tudok én így szeretni? És főleg... miért nem tölt el ez örömmel engem?