Bemegyek a terembe, körben székek, mire kezdődik a foglalkozás, mindegyiken ülnek. Vagy húsz nő, egyetlen srác, és a vezető: Pálmai Dezső. Kicsit zavartnak tűnik, de mivel számomra ennek nincs tétje, nem izgat különösebben. Még el sem tudom képzelni igazán, hogy mi következik, máris egy nagymama szerepében találom magam. Nagyon távol áll tőlem a színjátszás, de itt nem kell tenni semmit átgondoltan. Sőt, a feladat az, hogy önmagamat kiürítve tegyek úgy, ahogy az érzéseim diktálnak. Igazán testreszabott, máskor sem teszek másként:) Olyan az egész, mint egy rögtönzött darab, amit valami láthatatlan erő mozgat. Csak teszem, amit érzek, közel állok valakihez, aki vonz, megsimogatok egy szőke hajat, erős húzást érzek a karjaimban, majd leszakad, de egy "ükmama" elég messze lépked ahhoz, hogy ez elmúljon, az "unokám" vállára teszem a kezem megnyugtatásként, és ő máris könnyebben mondja a feloldó mondatokat. Egy óra kell hozzá mire kiderül, hogy ebben a családban egy fiúgyermeket megfojtott az anyja, ráadásul a férje tanácsára, és ez befolyásolja ennek a fiatal lánynak az életét.

A következő esetnél nem választás, hanem önkéntes jelentkezés alapján játszanak a szereplők, és én direkt nem jelentkezem. Ez a srác túlságosan ismerős, egy kilencven kilós óriásbébi, kicsit hájas, pattanásos, durva, fekete hajjal. A szeme alapján vagy drogos, vagy legalábbis nagyon másnapos. A kávéautomatánál percekig nézi a gombokat, nem tud választani, és én most kinevetem ezt a tehetetlenséget és önsajnáltatást. De a vezető mégis megkér, hogy segítsek, és én persze nem mondok nemet. Áttuszkolom ezt a hatalmas csecsemőt egy jelképes születésen, és persze, hogy kitör belőlem az anyai érzés. És nem csak felé, a legtöbben nagyon elesettnek látszanak, kimutatják az érzéseiket, és csak pár arc mosolyog. Éppen ezért különös az, ami ez után jön.

Anyának választ. Éppen vele van gondja, ezért jött el ide. Amit érzek: teljes közöny. A vezető beszélteti a lányt az anyjához, és én hideg szikla maradok, csak egyetlen pillanatra engedem meg magamnak, hogy megjelenjek, el is sírom magam, kérem őket, hogy ne kelljen folytatnom, felfoghatatlan számomra, hogy egy anya valóban nem érez semmit a saját lánya iránt. De már késő, nem választhatok, tovább játszom a szerepet, és csak később a parkban - amikor elmegyünk együtt ebédelni - mondhatom meg neki, amit valójában gondolok: nem tehet mást, mint hogy elfogadja ezt, az anyja nem szereti, és akármi is az oka, ezen ő valószínűleg nem fog tudni változtatni.

Ami ezután következik már nem tud igazán megérinteni. A következő esetben a lányának választ a hölgy, és pontosan érzem a kettejük közötti problémát, az örömét is, amikor a végén megölelem. Nem tudom, hogy miért akar mindenki betenni a családjába, de úgy elfáradok, hogy képtelen vagyok már a saját érzéseimre is reagálni, visszautasítom a kérést. Csak nézem őket. Annyira szépek. A pattanásaikkal, az elkenődött szemfestékükkel, a fájós lábukkal, a rossz fogukkal együtt. Máskor is láttam már, de itt sokkal tisztábbak, tele vannak reménnyel. Jó érzés, hogy ugyanazért vagyunk itt.

(Ami engem illet, valahol félúton eszembe jut, hogy "te is más vagy, te sem vagy más", és ami a legfontosabb: ők, az enyémek, akik csak elvárnak, de nem adnak cserébe semmit. "Jó alany vagyok.")