(*-*)

  Huszonkét éves lány, súlyos öngyilkossági kísérlet miatt kerül felvételre egy fővárosi kórház baleseti belosztályára. Pszichiáter konziliárius javaslatára a baleseti belosztályról történő távozást követő napon a kórház krízisintervenciós ambulanciáján jelentkezik. Édesanyja kíséri el. Édesanyja öltözéke teljesen fekete, míg a betegé teljesen fehér.
A beteg nagyon lassan és keveset beszél. Hangszíne, hangmagassága szinte az egész interjú során azonos. Időnkénti mosolyai adekvátnak tűnnek. Visszafogott, szorongó, bátortalan. Jó kislány, „angyalka” benyomását kelti. A kollégámmal történt beszélgetés alapján tudtam, hogy a családot nagy tragédia érte a legidősebb gyermek, a tizenkilenc éves fiú halála miatt. Nem emlékeztem az időpontra, de az édesanya fekete ruhája és a lány „fehér gyásza” azt sugallta, hogy mindez a közelmúltban történt. A lánnyal való beszélgetéskor éppen ezért törekedtem a „friss” gyász és az emiatt keletkezett érzések alaposabb megismerésére. A beteg azonban megközelíthetetlen volt. Rövid mondatokban kitérő válaszokat adott. Ez afelé terelt, hogy életének más területeiről kérdezzem. Ekkor mondta el, hogy éjszakánként egy idegsebészeti osztályon dolgozik éjszakás nővérként. Nappal pedig egy dekorációkkal foglalkozó intézetben. Felvételire készül, szeretne dekorációs lenni. Négy éve elvégezte az egészségügyi szakközépiskolát. Dolgozott szülészeten, de otthagyta, mert kikészítette a sok betegség.
Rövid beszélgetés után megkértem a beteget, hogy rakja ki az MMPI-t (kérdőíves személyiségteszt). Azt éreztem, a lány nem akarja „elárulni” a családi fájdalmat addig, míg az édesanyjával – aki mind ez ideig kint várakozott – nem beszéltem. Ezért ezt követően az édesanyával találkoztam, aki folyamatosan, spontán beszélt. Elmondta, hogy a lánya nagyon ragaszkodik hozzá. Egyik gyermeke sem „ilyen anyás”. Nagyon sok segítséget kapott tőle, amikor a fia meghalt. (Itt derül ki, hogy a fiú már hat éve halott.) Lassan kibontakozik a családi történet.
„Nagyon mások vagyunk mi a férjemmel. Most is nagyon sokat iszik. Nem lett volna szabad hozzámennem. Ő kevés gyereket akart. Tudja, én nagyon vallásos vagyok, nem tudtam elvetetni őket. Négy szép gyermekem volt. Olyan boldog voltam, hogy jól megvagyunk, meg ők is. Az apja sem érdekelt engem, hogy milyen. Szerettek a gyerekek engem, és én is őket. Nem is mentem el otthonról. Velük törődtem. De azóta nem megy az élet. A lány verte belém az életet. Azt mondta, hogy ők is ott vannak, nekik is szükségük van rám. Mondta már a gyerek is, hogy le kellene vetnem ezt a ruhát. De már úgy megszoktam. Nekem azóta nincs örömöm. Nem akarok felejteni. A férjem azóta nagyon iszik.”
„Én mondtam neki, hogy látni sem akarom a szobában. Így volt egy évig. Meg is mondom őszintén, hogy azt mondtam neki, hogy te ölted meg a gyereket. Az volt előtte, hogy a fiam hazajött egy este, és kérdezte, hogy nem vihetné-e el a kocsit, és én mondtam neki, hogy kérdezd meg apádat, tudod, milyen. Ő átment a szomszédba, mert ott kocsmázott, és a fiú jött haza, és mondta, hogy megengedte. Később jött haza az apja, és kérdezte, hogy hol a kocsi. Mondtam neki, hogy te adtad oda a gyereknek. Ő nem szólt semmit, hanem eltűnt. Gondolom, visszament, és ott mondhatták, hogy jelentse fel, mert amikor visszajött, nem szólt semmit, de egy idő után jött két rendőr, és a fiamat keresték. Én letérdeltem eléjük, hogy ne körözzék őt. Meg is ígérték a rendőrök, hogy most nem bántják, de reggel visszajönnek. Én meg megmondtam a gyereknek, hogy az apja feljelentette. Miért is kellett nekem beszélni, mert nem szólt az apjához két hónapig. Éppen előző este kezdtek kibékülni. A fiam elment a bálba, és mi otthon. Jön az orvos meg a fiam barátja. Már gondoltam, hogy valami baj van, mert mit keresne ott az orvos. Akkor mondták meg, hogy a fiam meghalt. Nekem azóta nincs örömöm az életben.”
Az édesanya elmondásából derült ki, hogy hat éve, a fiú halála óta megállt az élet ebben a családban. A mama is úgy meséli el a tragikus eseményeket, mintha most is ugyanolyan nagy fájdalommal élné meg.
A következő beszélgetéskor mintha feloldódott volna a tiltás a lányban, és egyre spontánabban beszélt a történtekről.
Megtudtam, hogy bátyja halálakor egy kórház szülészetén dolgozott. Elmesélte, hogy ott térdelt testvére teste mellett, fogta a fejét a kezében és simogatta. Tehetetlenségében és fájdalmában nagyon nagy feszültséget élt át. Elmondta, hogy bátyja bálban volt. Elkérte egyik barátjától a kocsit, hogy a szomszéd faluba átmehessen a barátnőjéért. A barát nem adta, mire a bátyja leszidta az illetőt. Az megütötte, aminek hatására a testvére elesett, beverte a fejét egy kőbe, és „agyalapi vérzésben” halt meg.
„A bátyám egy méter kilencven centi. Én mellette kicsi voltam. Éppen hogy a derekáig értem. A húgom mutatott mellette jól. Ő is vékony, magas volt. A bátyám mindig mondta, hogy a vékony, girnyó nőket szereti, neki olyan felesége lesz. Gyermekkorunkban egy szobában lakott az egész család. Én a bátyámmal aludtam egy ágyban, mert a húgom csípőficamos volt, és vigyázni kellett rá. Amikor felnőttebbek voltunk, akkor is előfordult, de akkor már ritkábban. Én nagyon szerettem a bátyámat. Nagyon rossz is volt, amikor én voltam a nagy gyerek. Nekem nem is volt senki, akivel megbeszélhettem volna a dolgokat. El is határoztam, hogy vénlány leszek.”
A bátyjáról való beszélgetés kapcsán elmondja a fehér szín szimbolikus jelentését. „Nálam a fehér szín a tisztaság jele. – A tisztaságé?” – (terapeuta). „Igen, én olyan bűnös vagyok. – Bűnös? – A bátyám tizenhét éves volt, de kevesebbet élt, mint én. Nem lehetett annyi bűne, mint nekem, mégis meghalt. – A bátyja, akinek kevesebb bűne volt, meghalt! Ön, akinek több bűne van, él. – Eddig ezt nem fogalmaztam meg magamnak, csak most, hogy beszélek róla. Sokáig úgy tudtam uralkodni magamon. Ha azt akartam, hogy ne gondoljak semmire, meg tudtam tenni, de most már az utóbbi időben nem. Nagyon sokat álmodtam vele. Én most is úgy mondom, hogy él, mert az nem lenne fair, ha nem ezt mondanám. Ha kérdezték, hogy hányan vagyunk testvérek, mindig azt mondtam, hogy négyen. Hosszú ideig azt mondtam, hogy katona. Most már azt sem mondhatom. Most azt szoktam mondani, hogy autószerelő. Nem hazudtam, mert valóban így volt. Ő nagyon jó volt. Nekem nagyon jó. Sokat vitt magával. Itt az új nőm – mondta. Milyen jó tréfa volt. Tudom, hogy nekem is fel kellett volna lépnem a lépcsőn, mint a húgomnak, de neki már akkor is volt valakije.”
Bátyja halála után nagyon sokat dolgozott. Otthagyta a szülészetet, és az idegsebészeten helyezkedett el. Éjszaka a kórházban, az idegsebészeten volt, nappal a dekorációs munkakörben. A hétvégeken hazament, és az anyjába „öntötte a lelket”. Öt évig szinte időt sem adott magának arra, hogy elfogadja a tényt: a bátyja meghalt.
Öngyilkosságáról következőképpen beszél: „Amikor meg akartam halni, első alkalommal, írtam egy levelet. Előtte azt akartam, hogy iszom is valamit. Írtam egy levelet. Nem volt olyan ember anyámon kívül, akivel meg tudtam volna beszélni a dolgokat, de ő ebben nem tudott a támaszom lenni, hiszen én voltam az ő támasza. A bátyámmal kapcsolatos dolgokat a naplómba írtam, és leveleket írtam, amiket nem kellett elküldeni, és akkor azt éltem meg, hogy levélben megbeszéltem a bátyámmal, hogy várni fog engem. Akkor nem lettem öngyilkos, csak egy héttel később.”
Amikor öngyilkosságot kísérel meg, már hónapok óta van egy kapcsolata. Egyik munkatársával „titkos összetartozásban” vannak, de erről a kapcsolatról senki nem tudott, sem a szülők, sem a munkatársak. Ő nagyon szerette a fiút, de nagy „feszültséget” keltett benne a kapcsolat, mert a fiú mindent tiltott. „Azt szeretné – meséli a lány -, hogy darócruhában járjak, hogy ne vegyek fel rövid ujjú inget, ne menjek színházba, kocsmába vagy szórakozóhelyre. Azt is mondta, hogy ha engem felvesznek a dekorációs szakra, akkor el fog engem hagyni. Ő is elvégezte ezt a szakot, és azt mondja, hogy ő tudja, hogy milyen rossz hírű az az iskola.”
„Én mindig azt érzem, hogy nem szabad rossznak lennem. A barátom lesújtó megjegyzései, tekintetei időnként elviselhetetlenek számomra. Nagyon nagy tehernek érzem. Pláne, hogy közben megtudom, hogy ő meg azokat követi el, azokat a vétkeket, amelyeket tőlem számon kér.”

Ildi tizenhat éves volt, amikor a bátyja meghalt. „Incesztus” jellegű kapcsolatukat szoros összetartozás jellemezte. A fiú halála után nemcsak testvérét, hanem egy jó barátot, egy társat („vőlegényt”) veszített el. A halál az egész családot megrázta. Az anya és az apa alapvetően rossz kapcsolatát szinte kibékíthetetlenné tette. A felerősödött bűntudat az apát az alkoholizálás fokozása felé terelte, az édesanyát az elszigetelődés, az „örökös” gyász felé. A két lány egyedül maradt. Ildi testvérének barátja segített felejteni, de Ildi nem kapott sehonnan sem segítséget. Ápolónő volt. Anyját is ápolta. Otthagyta a szülészetet, és egy traumatológiai osztályra ment dolgozni. „Egy traumatológus talán tudott volna akkor segíteni a bátyámon” – mondta egyik beszélgetés alkalmával.
A család nem felejtett. Hűek voltak a gyászhoz. Az anya fekete, Ildi „menyasszonyi” gyásza hat évig megingathatatlan maradt. Ildi kapcsolatválasztásában e puritán élet fenntartásához kapott erősítést. Az új kapcsolat nem felejteni, hanem bűnhődni, emlékezni és vágyódni segített. Az öngyilkosság Ildi fantáziáiban részben az elviselhetetlennek megélt feszültségből való elmenést, részben a szeretett testvérrel való „találkozást” segítette.
Az édesanya a lány öngyilkossági kísérletének jelentőségét felfogta ugyan, de nem érezte magát képesnek arra, hogy segíteni tudjon neki. Ezért a terápia során mind az anyát, mind Ildit egy időben kezeltük, majd kolléganőm, Szántó Katalin bekapcsolódásával bevontuk az alkoholista édesapát és a család többi tagját is.
A gyász mintegy aktuális elfogadásával (mely bennünket is magával ragadott) elkezdődhetett annak feldolgozása. Az anya fokozatosan vette vissza szerepét a családban. A szülők között kölcsönös megbocsátás alakult ki. Az anya irányításával visszaállt a régi állapot, így Ildi az anyját pátyoló szerep megszűnése után elkezdhette saját személyiségfejlődésének útját. Rendezhette kapcsolatát barátjával és önmagával.

(Még sosem éreztem ilyet. Elhittem anyámnak, hogy nincs bennem empátia, nem is nagyon törekedtem az ellenkezőjére. De téged annyira szeretlek... szó szerint hányingerem lett miután elolvastam ezt, ami veled történt. Nem is hiszem, hogy teljesen megérthetem. Viszont így sokkal jobban láthatom, hogy ki vagy és miért... bárcsak segíteni tudnék a mostani helyzetedben, ami igencsak egyértelmű folytatása ennek az ügynek.)