Az előbb egy férfi pénzt szeretett volna kapni tőlem egy kisbaba gyógyíttatására. Az első mondatával elvesztette a játszmát, nagyon rosszul viselem, ha átlátszó marketinges közvetlenséggel és hazug hízelgéssel próbálnak megolvasztani. Gondoltam megmondom neki, hogy ezzel a stílussal nem fog sok pénzt gyűjteni, de nem tettem, ki tudja, talán mások simán benyelik ezt (bizonyára nem véletlenül ügynökölnek az emberek ilyen hangon). Na szóval, nem adtam. Aztán feltettem magamnak a kérdést, hogy mit tennék ilyen helyzetben, ha az én gyermekem lenne beteg. (Mellesleg a baba nem az övé volt, valami alapítvány megbízásából házalt, igazolványt is mutatott, talán még csaló sem volt.) Szerencsére nekem van egy házam, amit eladhatnék, na de akkor hol laknánk... Elég gazdag a családom is, de őszintén szólva nem bízom bennük annyira, hogy azt higgyem, pénzt adnának, még ilyen esetben sem. Nekiállnék-e házalni? Vagy megtenném-e azt, amit egyszer egy anyuka tett, és én is bekerültem a kiválasztottak közé? Ez az anya találomra hívott fel számokat, és a telefonba mesélte el, hogy milyen helyzetben vannak, és hogy persze csak rajtam múlik a babája élete. A hangja megkeseredett és elutasításra váró volt, és én sajnos felkaptam a vizet, szokás szerint kimondtam, amit éreztem, és persze hogy rosszul reagált, micsoda megalázó helyzet... a sajnálatom is csak most él, akkor nagyon dühös voltam rá, hogy zsarol, ráadásul ilyen módon belemászik az életembe és az érzelmeimbe. Mire képes egy anya végső elkeseredésében? A szeretet mércéje lehet, hogy mennyire képes megalázni önmagát az ember a másikért. De én valószínűleg férfiasabb megoldást találnék és küzdenék. Közelebb áll hozzám az a lehetőség, ami abban a bizonyos filmben volt, amikor is Denzel Washington túszul ejtett egy pár orvost azért, hogy megműtsék a kisfiát. Egyszerűen nem vagyok hajlandó elfogadni, hogy valóban a pénz működteti a világot, legalábbis a látható életünket. Nagyon remélem, hogy soha nem kerülök ilyen helyzetbe, mert lehet, hogy őrült ámokfutásba kezdek majd a megoldás érdekében.
Most nézem, hogy mit írtam: megalázni önmagát a másikért. Nem csak a szerettünk megmentéséért vagy meggyőződésből, esetleg pénzért teszünk ilyet. Vajon hány ember adta már fel önmagát és a vágyait azért, hogy együtt lehessen valakivel? Persze a legtöbbször szerelemből...
Dora Maar nyolc éven keresztül volt Picasso szeretője. Dora gyötrése Picasso mindennapi élvezetei közé tartozik, számára ő a klasszikus "síró nő", akit ebben az állapotban sokszor meg is fest. Picasso nemegyszer az orra alá dörgöli, hogy csak azért tartja maga mellett, mert senkivel sem tud olyan jókat beszélgetni. Ha ebből Dora nem értene, még azt is hozzáteszi, hogy mint szeretőt, semmire sem becsüli. Amikor megjelenik a színen a következő nagy ő, Dorának a szemébe vágja, hogy a másikat szereti, amire a válasz: "maga soha nem szeretett senkit, mert képtelen szeretni". "Számomra csak kétféle nő létezik - mondta Picasso - istennő vagy felmosórongy". A nála negyven évvel fiatalabb élettársa, Francoise Gilot mondta erről: "Ha néha megpróbáltam kitörni, festettem, vagy elvártam tőle valamit, ha túlságosan istennőszerű lettem, azonnal felmosórongyot csinált belőlem". Picasso persze nem így látja: "Mikor rád kiabálok és lehordalak, csak azt szeretném, légy dühös te is, kiabálj, veszekedj velem, de te nem teszed." Francoise azonban nem legyőzni akarja Picassót - csak szeretni. Így azonban menthetetlenül a vesztes státusába kerül. Nincs hát kiút. (Molnár Gabriella)
