Na szóval, nem elég már a gyaloglás, mert hatalmas távolságokat kell megtennem, hogy el is fáradjak. Anna biciklit ajánlott, de sosem szerettem, mert ugyan nem esek le, de örömet se okoz. Lehet, hogy megszoknám, de akkor eszembe jutott, hogy van nekem egy vadiúj görkorcsolyám, amit összesen egyszer vettem fel, éppen azelőtt, hogy az életem fizikailag is összegubancolódott volna. Ma reggel betettem a kék zsákomba, és lesétáltam a bicikliút legelhagyatottabb részére. Átöltöztem, és ekkor kiderült, hogy nem is olyan elhagyatott ez az út. Egy kocsi jött. Ott állok koriban, kb egy lépést se tudok tenni semerre, ő elmegy mellettem és vigyorog. Hosszú hajú srác, nagyjából ennyit látok belőle, nem figyelek rá igazán. Csakhogy megfordul és visszajön. Na most már... nem tudom, mások hogy vannak vele, de én nem igazán kedvelem, ha tudás nélküli görkorcsolyázós helyzetben próbálnak felcsípni. Hát nem mosolyogtam (mondjuk amúgy se szoktam:), köszönt és elment. Na végre, lehet bénázni. Egész jól ment, el nem estem, csak a sikítozós, integetős-karlóbálós figuráig jutottam, és volt néhány pillanat, amikor éreztem, hogy igen, ez az. Ebből is három  hetet adok magamnak, hátha megszokássá válik, és talán még élvezni is fogom. Na meg... érzem, hogy a fenékizmaimat használtam. Hú, de csinos leszek:)

Aztán csak feküdtem a focipályán a fűben, olvasni próbáltam, de a gondolataim megint ezerfelé repkedtek. Föld- és fűszag, madárcsicsergés, autózúgás, mondatok egy levélből, könyvek címei, szines betűk, Anna szája, ahogy beszél, Batyu, pók szalad át a kezemen, égeti a nap a vádlim, válaszolnom kell arra a levélre, nem akarok többet kapni, kikapcsolt telefon...

Bekezdés figyelem nélkül (nem akarom elveszíteni a megértés és rátalálás örömét):

"Ma úgy járnánk ifjúságunk színhelyén, mint valami utazók. Elégettek bennünket a tények. Olyan megkülönböztetéseket ismerünk, mint a kereskedők, és olyan szükségességeket, mint a mészárosok. Nem vagyunk gondtalanok többé - félelmesen közömbösek vagyunk. Ott leszünk, ha élünk, de fogunk-e élni?

Elhagyatottak vagyunk, akár a gyermek, és tapasztaltak, mint az öregember. Durvák, szomorúak és felületesek vagyunk - azt hiszem, el vagyunk veszve."

Végül a srác visszajött. Szerdára randit kért, és mivel megfogadtam, hogy mindenkinek adok egy lehetőséget, igent mondtam. Mikor elhajtott, próbáltam nem a szemeire gondolni. Kibaszott ocsmány pillantás, mind tárgynak lát, csak egy női test, amibe jó lenne beleélvezni. Gyűlölöm ezt az undorító szart.

(Nem igaz, hogy nem akarok több ilyen levelet kapni. Csak szeretném, hogy ne akarjak több ilyen levelet kapni.

Aztán megírtam a választ. Aztán kitöröltem a választ. Várni kell még. Hogyan múlhat el az, ami nincs? Ja, és aztán elküldtem a választ:)