(*-*)

Igazából vonzódom az őrültekhez, ezért aztán ők is vonzódnak hozzám. De mostanában mintha túl sok lenne belőlük... unom már pátyolgatni a beteg lelküket, unom, hogy ocsmány és gyűlölködő játékokkal szórakoztatják magukat és próbálják helyretenni az önértékelésüket. A kommunikációjuk néha vicces, de általában inkább unalmas és nyomasztó, csak ritkán van kedvem lesüllyedni a szintjükre.

Haragot nem érzek, miért is haragudnék valakire, aki inkább szánalmas semmint veszélyes... 

(Még számomra fontos embertől is kaptam olyan kritikát, hogy a szánalmas szó degradáló és méltatlan a "dobj vissza kenyérrel" filozófiájához. Azt hiszem, hogy ez az egész bejegyzés ugyan nem több, mint őszinte vélemény és az igazság megfogalmazása a saját felfogásomban, de mégis kicsit visszavágás, a rossz kimondása egy olyan eseménysorozat után, ami két és fél éve tart, és aminek az eredményeként elveszítettem valakit magamból, aki sokkal jobb volt a mostani énemnél. Igaz, hogy nem volt életrevaló, nem látta a világot a realitásában, és ezért naivan pozitív volt, de szép volt az ártatlansága, az emberekbe vetett hite, a totális nyíltsága, a mindenkit szeretni tudása. Már csak halványan van bennem, a mostani énem szelektál, már nem nagyon lehet megbántani, és az érzelmi szintem is sokkal alacsonyabb. A naivitás szerencsére részben megmaradt, de csak az első pofonig, onnantól már a menekülés jön általában, már ha képes vagyok nem visszavágni. A visszavágás... valószínűleg nekem jobban fáj, mint annak, akinek visszaütök, és sajnos értelme sincs, mert senkin sem segít, bár tiszteletet ébreszt. Na de miféle tisztelet ez... Tisztelet a vadállatnak, aki megvédi magát, semmi köze jósághoz vagy más értékes tulajdonsághoz. Mikor így viselkedem, akkor nem csak a másikat nézem le, hanem önmagamat is, hiszen sokkal nehezebb dolog nem visszaütni. És ezért érzem azt, hogy ezek az emberek szánalmasak. Szó szerint értem, azt jelenti, hogy ez a viselkedés szánalomra méltó. Aki mások pocskondiázásából szerez örömet, az nagyon szegény ember, a lelke valószínűleg üres, a szíve törött, valahol leragadt egy olyan síkon, amin boldogságot kereső és a jó utat látó ember hamar megpróbálja túltenni magát, egyszerűen azért, mert nem okoz értékes örömet. És ez az oka annak, hogy nem tudok rájuk haragudni... hogyan haragudhatnék valakire, akiben látom azt a gyereket, aki volt annyira gyenge, hogy nem tudta ebben a világban megőrizni a tisztaságát, hanem felnőtt, alkalmazkodott egy szörnyű társadalom farkastörvényeihez. Azt mondják, hogy mindenki felébred egyszer ebből, és újra megtalálja a gyermeki énjét, azt, akiben a lelkiismeret hangja és a bízni tudás még erős volt, újra bízni kezd, és rájön arra, hogy a boldogsághoz mások boldogságán keresztül juthatunk, hogy a pillanatnyi élvezetek tényleg csak pillanatokig tartanak és nem vezetnek sehova, hogy nem attól leszünk többek, ha a másik emberből kevesebbet csinálunk.

Nehéz az önismeret és az önbizalom olyan magas fokán lenni, hogy a másik megbántása nélkül, csak az önmagunkba vetett hitünkkel tudjuk szó nélkül elviselni mások folyamatos próbálkozásait arra, hogy minket megszégyenítsenek, megfélemlítsenek vagy földbe tapossanak. Ezzel együtt is: odatartani az arcunkat egy újabb pofonra... nehéz és jó, de nem segít. Nem érti meg a másik, nem tanul belőle. Bár azt hiszem, hogy ez a bejegyzés is csak arra volt jó, hogy ujjal mutogathasson rám xyrius: hát így vagy te jó ember, kely? Mert persze az ő tiszteletlensége megengedett és elfogadható... de hát ez most már tényleg legyen az ő baja, játsszon csak a nevemmel ezzel is éreztetve, hogy milyen hatalmas ember, aki bármit megtehet, nem tehetek ellene semmit, ha a lelkiismerete nem mondja, hogy ilyet nem teszünk senkivel sem, nemhogy olyan emberrel, aki semmit sem ártott nekünk.)