Nagyon furcsa lelki gyötrődéseket élek át mostanában. Igazából pontosan ugyanakkor kezdődött, amikor minden más - amikor elszálltam, amikor rájöttem, hogy ez nem elég, hogy nem tudok megalkudni azzal, amivel a legtöbb feleség: rossz házasság, de nem baj, húzzuk az igát, neveljük a gyerekeinket stb. És jött Ádi, aki kinyitotta a szemem, megmutatta hogyan kell gondolkodni, felkeltette az érdeklődésem olyan dolgok iránt, amik korábban a legkevésbé sem tudtak megfogni, ráadásnak pedig megmutatta mindennek az ellenkezőjét is, és ami a legfontosabb: megmutatta, hogy mi az, amit nem szabad tenni.
Talán áldás volt, hogy volt 30 évem, amikor ugyan egy csomó nagyon rossz dolog is történt velem (valószínűleg nem véletlenül, éppen ez kellett), de mivel körülbelül aludtam közben, nem gondolkodtam, döntött helyettem az a valaki ott bennem (és fura módon mindig jól döntött), ezért nem láttam csak néztem, és hagytam, hogy az életem magától működjön valamilyen szinten. Boldogok a lelki szegények:) Lehet, hogy azért volt, hogy a fiaim megszülethessenek. A mostani eszemmel nem szülnék gyereket, nem magam miatt, hanem miattuk. Az élet egy gondolkodó ember számára valóban szenvedés, szívtelen vagy vak az, aki gondtalanul tud élni látva mások kínlódását, elviselve a saját szenvedését. Tudatosan semmiképpen nem választanám ezt az utat senkinek, nemhogy a saját gyerekeimnek.
Úgy döntöttem, hogy nem vagyok hajlandó megkeményedni. Nem látom boldogabbnak azokat, akik megtették, a csalódások és útkeresések közben fejest ugrottak olyan dolgokba, amik csak azt erősítették, hogy az élet rossz, hogy az emberektől ne várj jót, hogy csak magadra gondolj, mert senki más nem teszi meg helyetted. Kipróbáltak mindenféle örömöt, de a végeredmény mindig csalódás, egyik sem hoz valódi boldogságot, a pillanatnyi örömök csak rámutatnak az élet hiábavalóságára és a saját egyedüllétünkre.
Viszont mivel ez az út nagyon nehéz, borzasztó ellentéteket élek át állandóan. Vannak azok a pillanatok (néha órák), amikor szinte elviselhetetlenül boldog vagyok, ilyenkor rámszól bent valaki, hogy "vigyázz, ez nem tarthat sokáig, ez túl jó". Olyan érzés, mintha a szívem háromszor akkora lenne, mint általában, nagyon kellemes béke van bennem, és valami olyan tudat, hogy igen, ezt kell megélni mindig, minden rendben van, jó úton megyek. Független a külső dolgoktól, lehet hideg és ködös idő, bennem a Nap süt. Szeretném átadni az embereknek, de nem tudom, csak mosolygok rájuk. De ez nem igazi boldogság, mert ki tudnak zökkenteni belőle, ritka az, amikor annyira erős ez az érzés, hogy mindenen csak nevetek, kívülről látok mindenkit, akárki akármit mond vagy tesz, nem érint meg igazán - csak a megértés és a segítőkészség szintjén, de nem ragad rám a rossz kedve vagy a kényszere, hogy bántson. És persze az ellentét... órák, napok, amikor kínoz a testem, követeli a hiány kielégítését, de én nem engedek neki, nem hagyhatom, hogy az állat irányítson bennem. Ekkor jönnek a kérdések is, hogy megéri-e, mi az élet értelme, hova menjek, miért vagyok egyedül, hol vannak azok, akik úgy gondolkodnak, ahogy én, és hiába tudom a célt, ha nem tudom az utat és a módot, amivel elérhetném. És persze mellékletnek valami depressziószerű érzés, valami zűrzavar, egyszerű gondolatok helyett káosz és értetlenség, mély szomorúság az elvesztett emberek miatt (képtelen vagyok elfogadni, hogy van, akiről le kell mondani), önvád, bűntudat és lelkiismeret-furdalás.
Az utóbbi napokban kezd körvonalazódni, hogy mit is kellene tennem. Azt hiszem, hogy elértem oda, hogy értem az elméletet, és érzem is, hogy ez a helyes út, de nem tudom, hogyan kellene ezt a gyakorlatba átültetni. Minden, amit olvastam vagy tanultam és tapasztaltam, ehhez vitt közelebb. Biztos vagyok benne, hogy a helyes út a szeretet, az adás és elfogadás. Ezt mondja a pszichológia (hiányok és betegségeik, devianciák vagy csak a megoldások keresése), ezt mondják a regények (hiszen olyan sokan rájöttek már erre az igazságra, és a legtöbben érzik is, de nem hallgatnak az érzéseikre, mert nagyon nehéz megfelelni ezeknek a hívásoknak), és ezt mondják a szeretteimmel való kapcsolataim (amikor látom, hogy a szeretetem szinte zsarolás már, nem lehet tőle elszakadni, miatta nem lehet rám haragudni, függés alakul ki a megértés és az őszinte, de kedves szavak iránt). De mintha nem lenne erre idő. Mindenki szörnyen felületes, és hiába tudom a helyes utat, ha egyedül állok itt. Nagyon nehéz kívülállónak lenni ebben a buta világban, ahol az embereket a kézzelfogható élteti, de nekem egész egyszerűen nem nyújt örömet. Persze találok jó segítségeket, pl a kórus vagy a séták, amik meditációként hatnak rám, vagy a zenehallgatás, egy-egy jó film, a könyvek, amiket annyira szeretek a szavakért és a gondolatokért. De ez nem elég, és néha olyan könnyű lenne megtenni azt az egy lépést... lefeküdni valakivel csak a szexért, kipróbálni a drogot, lerészegedni egy életre... de nem lépem át a határt, mert hiszek abban, hogy ez nem megoldás. És hiszek magamban, abban, hogy vagyok annyira erős, hogy ellenálljak ezeknek, hiszen nem vezetnek sehova. Remélem, már nem kell sokat várnom a megoldásra. Remélem, hogy nem adom fel.
"Az állat feladata: 'önmaga'. Csak annak örül, ami az övé: az ő levegője, az ő étele, az ő gyermeke. Ha jól van, mindennek örül. Egy körben él, melynek neve: 'önmaga'. Ami a körön belül van, azt érzékeli, mert beszív. Teremtmény.
Éppen fordítva van az embernél. Mértéke és öröme, amit kiáraszt a körön túl. Ez mérhetetlen. Az állat éhes, jóllakik - elég. Az ember telített, kiárasztja - sosem elég. Az öröme mérhetetlen. Ez az öröklét titka."
(Beszélgetés az angyallal vagy Az angyal válaszol)
