Nem teljesen idevágó eseménynek lehettem szemtanúja néhány nappal ezelőtt, de fontos kapcsolatba van a hittel és a vallással, ami téged az utóbbi időben gyakran foglalkoztat. A házunk előtt lévő busz megállójában várakozva egy magas lány közeledésére lettem figyelmes. Nem volt annyira kirívó külsejű, de valahogy már akkor megéreztem, hogy valami nem stimmel nála. Most már ketten voltunk a buszmegállóban, én inkább a távolba koncentráltam és reméltem, hogy megpillanthatom az utcánk végén bekanyarodó buszt. Néha lopva rápillantottam, de ez inkább a nő mivoltához volt köthető, mint a megérzéseimhez. Az egyik ilyen visszapillantásomnál azt kellett tapasztalnom, hogy a lány az utcaközepén ül. Ez még nem is ért váratlanul, sok fiatalt láttam már, akik elfáradva leülnek a buszmegállóba, leheverednek a fűbe stb. Én is legszívesebben melléültem volna, mert a buszra való felesleges időpocsékolás számomra is mindig kínszenvedés. Az idő múlásának észrevétlenebb telését elősegítve a telefonom csörögni kezdett, és egy jó barátom szólt bele a készülék másik oldaláról. Néhány perces beszélgetésre való koncentrálás után, majd azt befejezve ismét rápillantottam a kissé már el is feledett sorstársamra. A látvány most már engem is sokkolt egy kicsit. A lány hassal lefelé teljesen kinyújtva ott feküdt a megálló közepén a mondhatjuk, hogy nem túl tiszta aszfalton. Először azt hittem, hogy valami komoly baja lehet, de lába ütemes mozgása megnyugtatott, hogy nem erről van szó. Időközben észrevettem, hogy az utca végén a busz bekanyarodik. A lány is megérezhetett valamit, mert felnézett, és amikor látta csodálkozó tekintetemet kissé félénken megjegyezte, hogy nincs semmi baja csak imádkozik. Mondtam neki, hogy tőlem nyugodtan, csak jelezni akartam, hogy jön a busz. Megnyugtatott, hogy ne aggódjak fel fog szállni. Tényleg így is volt, amikor a busz kinyitotta az ajtót, akkor felállt és utánam ő is fellépett a buszra.
Szokásomhoz hűen a hátsó ajtónál lévő tágasabb téren álltam meg, a lány a pontosan velem szemben fél méterre lévő ülésre huppant le. Néhány pillanat múlva a kezét összekulcsolva látszott, hogy folytatja a busz érkezése miatt megszakított beszélgetést az ő istenével. Néhány másodperc után valószínűleg rájöhetett, hogy ülve túl messze van attól az állapottól, ami ehhez a tevékenységhez kell, és váratlan mozdulattal leborult a busz padlójára. A dolog engem annyira nem lepett meg, de a félig lévő busz utasai megrökönyödve nézték. Egy srác nem is bírta megállni, odalépett és megszólította, talán nem is oly kedvesen: -Te mi a fenét csinálsz? A lány zavartan felnézett, hogy csak imádkozik, és nem sok idő múlva befejezi. Nagy volt a kísértés bennem, hogy még néhány megállón át figyelemmel kísérjem a történéseket, de aztán végül mégiscsak úgy döntöttem, hogy leszállok ott, ahol terveztem. Utolsó búcsúpillantásomkor a leborult lány csuklójára tekintve, egy műanyag karkötőn az angol hope (remény) szót fedeztem fel.
Leszállva a buszról még sokáig eszemben járt ez az eset, vajon mire képes az ember akkor, ha igazán hisz vagy reménykedik valamiben, és mennyire meg tudja alázni magát ezért. A hit és a remény két teljesen más jelentésű szó, és mégis mennyire azonos a kettő.
Részemről már csak egy utolsó gondolat. Miért kell egy magyar lánynak, egy amerikai vallást felvenni?

Erről a Franny és Zooey jutott eszembe, lehet, hogy az egész onnan származik.
Miért gondolod, hogy megalázta magát? Azért, mert olyat tett, ami nálunk nem szokás vagy amit a legtöbben egyértelműen elítélnek? Azt gondolom erről, hogy szerintem se jó ötlet lefeküdni a koszos földre akár a buszon, akár az utcán, engem szörnyen zavarna, hogy piszkos leszek. De valószínű, hogy őt nem zavarja ez, vagy legalábbis fontosabbnak tartja az imát, mint más külső dolgokat. Lehet, hogy igaza is van?:) Ki tudja. Más kérdés, hogy szerintem egy ilyen magyarázkodnikellmertsenkiseértiamitteszek helyzet nem alkalmas imádkozásra, hiszen ennek a lényege a lelki ráhangolódás lenne, bár éppenséggel ebben az esetben a szavak mormolásától bekövetkező hatásról is szó van. Ha viszont csak felületes imádkozásról, csak a szavakról van szó, akkor nem értem, hogy miért kellett a földre feküdnie. Na de ez itt mind az én véleményem a dologról, hogy ő mit miért tesz az a saját döntése, és nem hiszem, hogy bárkinek is joga lenne beleszólni. Azt hiszem, hogy igencsak nevettem volna magamban a látványtól, de hát az alapelvem most is érvényes: tőlem mindenki olyan hülye lehet, amilyen akar, amíg nem bánt másokat (na és persze önmagát). Márpedig ez a dolog senkire se káros. Sőt, tudod mit mondok? Csak tisztelni tudom ezt a lányt, amiért ebben a világban képes volt ilyen szinten figyelmen kívül hagyni mások véleményét, és a saját feje után menni.

Úgy gondolom, hogy az megalázkodást jelent, ha valaki leborul a földre. Ha belegondolsz abba, hogy ha valaki kegyelemért könyörgött, akkor az uralkodó vagy bíró elé borult és úgy próbált megbocsátást nyerni. Nagyon sok vallásban viszont tényleg megvan ez a szokás, főleg a különböző keleti, például az iszlám és mohamedán vallásban. De tudomásom szerint az ima cselekedete az egy meghitt, zavartalan pillanat volt, s némely népnél külön szobát is létesítettek erre.
A mai világban viszont már egyszerűen divat lett mindent a kirakatba tenni. Büszkék lettünk másságunkra, örömmel terítjük ki a legbensőségesebb titkainkat mindenki előtt a TV nézők által annyira kedvelt Monica és Balázs showkban, valamint a legújabb őrületben az Igazság árában. Az emberi kapcsolatok legintimebb pillanatai is (gondolok itt elsősorban a sexre) már minden fórumon és mondhatjuk elferdült ábrázolásban jelenik meg. Ennek hatása a fiatalabb korosztálynál már látható. A testi érintkezés nem két ember egymás iránti szerelmének csúcspontját jelenti, hanem csak egy szükséglet gyors kielégítését, mint amilyen például az evés.
És végezetül egy tegnapi "élmény". Egy fiatal szerelmes pár gyengéd csókolózása a fűben feküdve, miközben mellettük két méterre egy srác 5 perces hangos szenvedéssel a talajra ürítette gyomra tartalmát a torkán keresztül....

Hát igen, erre mit mondhatnék...
Tévét nem nézek, a Balázs és a Mónika sókat ismerem, de ezt az Igazság árát nem. Szerintem amúgy nem az őszinteséggel és a kiteregetéssel van a baj (hiszen tudod, hogy én szeretem a nyíltságot:), hanem azzal, ahogyan ezt teszik. Azt hiszem, hogy kb nincs az a dolog, amit ne lehetne szépen, kulturáltan, nemesen tenni. Ez még a szexre is igaz, vagy bármilyen intim cselekedetre. Csinálhatunk tabut bármiből, de szerintem, ami VAN, vagyis természetes, elkerülhetetlen vagy az életünk része, az nem titok. Az, hogy nem beszélünk róla, vagy nem mutatjuk, inkább az állandó megfelelésnek, a társadalmi szabályoknak köszönhető. Mert oké, tartsuk be azokat a szabályokat, amiket KELL, vagyis nélkülük az életünk káoszba fordulna, vagy veszélyeknek lennénk kitéve, hiszen ennyi embert muszáj valahogy korlátozni, különben anarchia lenne, ami nem túl emberi megoldás semmire. De miért kellene az embereket olyan dolgokban behatárolni, amikkel nem ártanak másoknak? Ez a világ a választási lehetőségek széles tárháza, és ez szerintem jó. A baj inkább abból ered, hogy nem áll semmiféle útmutatás a sok lehetőségből való választás mellé segítségül. Pedig ezek olyan egyszerűek... nem hiszem, hogy csak én tudnám pontosan, hogy mik ezek, szerintem ezek függetlenek vallástól vagy politikai nézettől, sokkal mélyebben gyökereznek, csak ugye az emberek már nem hallgatnak arra, aki bennük a jó utat próbálja megmutatni. Tisztesség, becsület, őszinteség, odafigyelés másokra, stbstb. Az okot is tudjuk. Miért van az, hogy ezek az értékek elvesztek útközben? A család szó lassan valami egészen furcsa dolgot jelent, a megmaradt "ódivatú" családok sokszor nem működőképesek, a sok gyereket nevelőket egyszerűen hülyének nézik, nagyon nehéz helyzetben vannak, és mindez az önző érdekek előtérbe kerülése miatt. Mindenki gyorsan akar sokat, tenni persze nem szeretne érte, vagy ha mégis, akkor olyan módszerekkel, amitől engem személy szerint a hányinger kerülget. Olyan célokat kergetnek, amitől nem lesznek boldogabbak, de a legrosszabb, hogy nem is értik meg, miért nem.
Jaj de hát ezeket te is pontosan tudod... az én bajom csak az, hogy hiába tudom ezeket, itt kell élni, ebben a társadalomban, és tudjuk, hogy a jó példa ugyan nagyon szép és sokan elismerik, de egyrészt ritka, másrészt a rossz példát olyan könnyű követni. Ezért aztán itt állok valaminek a közepén, amit értelmetlennek tartok, nézem az embereket, akik mostanában érkeztek a nyaralóikba ide a városba, nagy BMW-k és Mercik, mind jól öltözöttek és szörnyen egyformák, az arcukon valamiféle "én már elértem" és "ne gyere közelebb, mert úgyis én vagyok a jobb", és miközben magamban nevetek rajtuk, szörnyen szomorú is vagyok, mert igen, ez a valóság, még kicsiben (ebben a kis országban, csak hozzám képest gazdag emberek között) is ilyenek a célok, és a világ halad valami olyan felé, aminek köze sincs semmi jóhoz...
Szerintem a baj nem a korlátlanságban keresendő, hanem ebben: nem figyelünk egymásra, ráadásul érzéketlenek lettünk, olyan szinten ömlik ránk a szar, hogy észre se vesszük szinte, ha lehánynak minket.
Tessék két link, szerintem érdekesek (az én kis dühös emberemtől vannak:):
www.youtube.com/watch?v=9P9i7KWtBko&&feature=related
www.youtube.com/watch?v=0cfEtzBtrHg&&feature=related
Utóbbiban az a rajz tetszik legjobban, amikor a tévéből kiárad a moslék a malacok elé. Én nem vagyok ilyen radikális ember, és igazából úgy érzem, hogy ezek a próbálkozások maximum arra jók, hogy felhívják a figyelmet egy létező problémára, de megoldást ők sem tudnak. Arról nem is beszélve, hogy a gyűlölet még soha nem tett szebbé semmit, másokat okolni az ég világon sehova sem vezet. Sajnos én sem tudom, hogy mit kéne tenni, vagyis, amit tudok, az akkora változást igényel, amire az emberiség képtelen.