(*-*)

Elöljáróban: azt gondolom, hogy ez egy olyan téma, amelyről már az általános iskolában tanulniuk kellene a diákoknak. Mivel sajnos a mai világban kevés szülő tudja gyermekét megtanítani arra, hogyan is kell élnie ahhoz, hogy boldog legyen (hiszen a szülők maguk sem tudják ezt a kérdést megválaszolni), ezért fontos lenne megmutatni mindenkinek ezt a lehetőséget, utat. A jó példa nem kiabál, ha valódi változásokat szeretnénk elérni az emberek boldogságról alkotott felfogásában, akkor a nevelő munka feladatává kellene tenni, hogy a gyermekek megláthassák: van lehetőségük mást választani, mint a környezetükben látott rossz vagy legalábbis sekélyes példák követése.
Magáról az írásról azt gondolom, hogy nagyon szép és teljes bemutatása egy jó élet lehetőségének, professzionális útmutató azoknak, akik megértették már, hogy nem az anyagi világban kell keresgélniük a boldogságot, hanem az emberi kapcsolatokban, azokon belül is elsősorban a párkapcsolatban és a szűk családban. Remélhetőleg azokban is gondolatokat ébreszt, akik erre még nem jöttek rá, és egy krízisben, válaszút előtt jól döntenek majd.

Ami viszont nem tetszik nekem, az a hozzáállás naivitása és a szerintem nem a mai világhoz, a mostani környezethez viszonyított emberkép. Azt gondolom, hogy egy életközösség sosem egy emberen múlik. Mindkét félnek ugyanolyan feladata a kapcsolat erősítése, fenntartása, és ez néha komoly munkát és erőfeszítést igényel. Hiába tennék meg mindent a kapcsolatomért, a szeretett társamért, ha kettőnk közül csak én teszek, ő viszont nem hajlandó. Rosszul cselekszem, ha akármit már nem tűrök el, és inkább elválok a társamtól, aki nem becsüli a kapcsolatunkat és engem, és ezért meg sem próbál egy rossz helyzeten javítani? Ebben a világban, ahol az jön a televízióból, hogy „vedd meg, ha meguntad, akkor dobd el”, már csak valahol az emberi szívek legmélyén van jelentése az ’elköteleződés, kitartás, áldozat’ szavaknak.
De hiába vállalok felelősséget a hibáimért, ha a másik erre nem képes vagy nem érti vagy nem hajlandó rá. Igazi szeretetet akkor gyakorlok, ha ennek ellenére szeretem és elfogadom őt. De valóban megéri ekkora áldozatot hozni?

A saját példámon szeretném bemutatni, hogy mennyire tehetetlen az ember, ha csak önmagára számíthat, a másik csak élvezi egy elfogadó és szerető ember kapcsolatát.
Első szerelem volt mindkettőnknek, tizenhét évesek voltunk. Én már akkor is erős és határozott egyéniség voltam, aki mindig tudja, mit akar, ő inkább hagyta, hogy az én lendületem vigye a kapcsolatunkat. Összeillettünk és tényleg nagyon szerettük egymást, ki-ki a maga módján. Elfogadtuk egymás rossz tulajdonságait, de mégis itt követtem el a hibát. Tizenhárom éve tartott már a kapcsolatunk, amikor ikreink születtek. És ez volt az a pont, amikor kiderült, hogy elrontottam. Én voltam az, aki túl sokáig elfogadtam az ő hibáit, nem gondolkodtam el azon, hogy csak én fejlődöm, én akarok haladni. Ő csak hosszas unszolásra tett meg olyan dolgokat, amik az én felfogásom szerint egész egyszerűen az élet részei - mint pl, hogy a házunkat be kell fejezni, szépíteni kell az életünket, stb, vagyis, hogy az élet nem áll, folyamatos haladás, anélkül olyan, mint a halál. Mikor a gyerekek megszülettek, akkor vettem észre, hogy az eddigi egy gyermek helyett már három gyermeket kell gondoznom és nevelnem, és erre már nem volt erőm. Hiába kértem tőle segítséget, nem látta, hogy neki is feladatai vannak az életünkben, és ez bizony két ikerfiú mellett nem kevés. Azt gondolom, hogy jól döntöttem, amikor elköltöztünk, nagyon nehéz volt, de egy év alatt vettem egy új házat, felújíttattam, és most már itt élünk, az életünk kiegyensúlyozott. A fiúk és az apjuk között is egész jó a kapcsolat, hetente kétszer találkoznak, és nekünk, szülőknek nem kell többé veszekednünk egymással.

Ezzel együtt, amikor a könyvet olvastam, nevetve vettem észre, hogy milyen érett voltam már tizenhét évesen is, hogy pontosan úgy viselkedtem, ahogy egy jó kapcsolat kialakításához szükséges, és a párom volt annyira jó ember, hogy neki is meg tudtam tanítani dolgokat, amik ahhoz kellettek, hogy boldogok lehessünk. Szívesen követte az értékeimet, amik megegyeznek a könyvben leírtakkal, és a lustasága, ami egy állóvízhez hasonlít, végülis nem bűn… de nem szeretném így leélni az életem, és nem ezt szeretném a fiaim elé példaként állítani.

Egyetlen dolgot hiányoltam a könyvből. Csak egy helyen van szó az őszinteségről, Allport második pontjában, ahol az érzelmi áttetszőséget teszi meg követendő példának. Szerintem az őszinteség ennél sarkalatosabb pont egy párkapcsolatban, sőt általában az emberekkel való kapcsolatainkban is. Azt gondolom, hogy minden titok (legyen akár apró vagy egy komoly megcsalás) eltávolítja az embereket egymástól. Bizonyára nem vagyunk egyformák annak tekintetében, hogy mit vagyunk képesek elfogadni a társunktól, és mi az, amit már nem tudunk megbocsátani, de én azt gondolom, hogy a titokkal az a legnagyobb baj, hogy az alapvető bizalmunkat töri meg. Maga a tudat, hogy a másik képes előlünk valamit eltitkolni, és mi ezt nem vesszük észre – vagyis valóban titok marad -, megöli bennünk azt az érzést, hogy uralni tudjuk a kettőnk közötti kapcsolatot, hogy maximálisan megbízhatunk a másikban. Hiszen ha egy dolgot eltitkolt, akkor miért ne tehetné meg bármikor? Ha nem bízunk, akkor elkezdünk féltékenykedni, figyelni a másikat, egy idő után már mi is eltitkolunk dolgokat, és akkor már vége is. Véleményem szerint ezért lenne fontos az őszinteség és nyíltság, amit a legtöbben nem csak az idegenekkel, de a barátaikkal és a társukkal sem gyakorolnak. Ennek okai szerintem abban keresendők, hogy a legtöbben önbizalomhiánnyal küzdenek. Azt hiszik, ha megmutatják az igazi énjüket, akkor senki sem fogja szeretni őket. Arra nem gondolnak, hogy így sem őket szeretik, hanem csak azt a valószínűleg szeretetteljes álarcot, ami mögé a saját személyiségüket elbújtatták. Csakhogy hosszú távon nem lehet sem hazudni, sem elbújni… az igazi arcuk megmutatkozik majd, és akkor fog nagy bajokat okozni a kapcsolatukban. Emberismeret és önismeret nélkül nagyon veszélyes élni a világban, ha viszont rendelkezünk ezekkel az ismeretekkel, akkor már nincs is mitől félnünk. Ismervén önmagunkat és másokat, sokkal kisebb az esély, hogy olyan meglepetés érjen minket, ami nagy érzelmi megrázkódtatással jár. Ez a hazugsághalmaz az oka annak, hogy az emberek nem mernek elköteleződni semmi mellett, hogy nem merik magukat átadni igazán a történéseknek és egy másik embernek, félnek.
Az igazmondás persze nem azt jelenti, hogy mindig és minden körülmények között öncenzúra nélkül kimondjuk azt, amit gondolunk. Legalább ennyire fontos, hogy az igazságot megfelelő szavakkal és kedves, nyugodt stílusban adjuk át a másik embernek, főleg ha nem csak rólunk van szó, hanem mást is érint. Meg kell találni az alkalmat és a lehetőséget, de nem szabad elfelejteni, hogy az igazság meglátása mindenkinek csak segíthet abban, hogy a dolgait a helyén kezelhesse, hogy a valóságban és ne egy önmaga által kreált illúzióban élje az életét, hogy ne ötven évesen kelljen arra ráébrednie, hogy egész életében hazudott magának, vagy esetleg felesleges áldozatokat hozott, amik senkinek sem váltak javára. 

Összességében nagyon örülök, hogy ezen az úton a kezembe került ez a könyv, hasznosnak és értékesnek tartom. Csak egy bánatom van… hogy ezek megint csak szavak. Sok helyen olvastam hasonló témákról, nagyon szépek, segítenek az embereknek az útkeresésben, de valódi példát nem mutatnak.
Széchenyi István idézetét tenném ide szomorú bizonyítéknak:

"Minden nemzetnek olyan kormánya van, aminőt érdemel. Ha valami oknál fogva ostoba, vagy komisz emberek ülnek egy bölcs és becsületes nép nyakára, akkor a nép azokat a silány fickókat minél hamarabb a pokol fenekére küldi. De, ha egy hitvány kormány huzamosan megmarad a helyén, akkor bizonyos, hogy a nemzetben van a hiba. Akkor az a nemzet aljas vagy műveletlen."