Nem is tudom, hogy hívják, itt lakik az utcánkban. Olyan hatvan éves lehet, magas, elhanyagolt, csúnya ember. A teste láthatóan nagyon beteg, az orra szederjes és vörös, a lábai visszeresek és vizenyősek, sebesek. Így ránézésre azt mondanám, hogy alkoholista, de még egyszer sem láttam részegen. Egyedül lakik abban a kis házban, a kert gyönyörű, bár nem annyira a gondozás miatt, hanem mert őskert jellegű, erdőszerű. Néha nyitva van az utcára néző ablaka, egyszer lábujjhegyre álltam és benéztem. A szobában rengeteg könyv sorakozik a polcokon, mást nem láttam, mert magasan van a párkány. A lakásban még nem jártam, de egyszer eljutottam az ajtóig a családja révén. Az ajtó nyitva volt, erős dohszag érződött, nagyon elhanyagolt, kopott és koszos volt minden. Ő ott állt az ajtóban és mosolygott, a szeme - a szemüveg mögött - vidám és kedves.
A családja is az utcánkban él. Nagyon kedvelem őket, az apa szobrász, az anya nyelvtanár, mindig sietnek. A gyerekek néha átjönnek játszani és melegszendvicsezni a fiaimhoz. A legkisebb fiú, Ármin Tatinak hívja a nagyapját. A család nem hagyja magára Tatit, segítenek neki, meghívták az oviba is, hogy nézze meg az unokája évzáróját, de nem ültek mellé. Haza is egyedül ment.
Aztán szembejön velünk az utcán, mond pár kedves szót, megpróbál beszélgetni a fiúkkal, akik nem nagyon reagálnak, és én csak nézem őt. Az esze úgy vág, hogy mindig meglepődöm, mindenre gyorsan reagál, sosem beszél mellé, és nagyon érdekes dolgokat mesél. A sok pénz után szaladgáló, csukott szívű élőhalott között üde színfolt a napjaimban. Egy ember, akit szégyellnek, és nem vitte semmire ebben a világban.
