Már megint nem vagy jelen! - kiáltott rám anyám, én meg kinevettem, mert nem számít, és jó érzés, hogy az emberek nagy része észre sem veszi. Reggel felkelek, köszönök a kertnek, és máris utazom valahova, csupa olyan helyre, ahol sosem fogok járni, és nem is szeretnék. Elkésett válaszok egy régmúlt beszélgetésben, óvatos mosoly egy vágyódó pillantásra, soha be nem teljesült ígéretek... Nem érnek semmit a megélt álmok, elvágnak mindent, ezért álmodozom olyanról, ami lehetetlen. Amit elérhetek arról minek álmodoznék, megszerzem úgyis, lehet, hogy sokáig tart majd, de előbb-utóbb megteszem, utolérem, megkapom. Így aztán most beülök a kocsimba, énekelek a rádióval (jellemző, hogy 30 évre visszamenőleg emlékszem több ezer dalszövegre, bezzeg, ha Szókratészről kellene írnom, akkor igencsak utána kéne olvasnom, hiába tanultam róla örömmel nem is olyan rég), a robotpilótám nem felejt el tankolni a kedvenc benzinkutamnál, és ma sem ölök meg senkit. Pedig peregnek a képek, egy határtalan világ filmje, aztán beérek a munkahelyemre, sokan jönnek szembe, köszönnek, és nem értik, hogy mitől van jó kedvem egy ilyen munkával töltendő, taknyos vasárnap reggelen.
"A világ légüres tér … illetve persze nem, mert valami kitölti a teret. Állítólag Te döntesz arról, hogy mivel töltöd meg. "