Bohumil Hrabal: A varázsfuvola (részlet)

Néha, amikor felkelek, amikor kezdek magamhoz térni aléltságomból, fáj az egész helyiség, az egész szobám, fáj az ablakból elém táruló látvány, a gyerekek iskolába mennek, az emberek bevásárolni indulnak, mindenki tudja, hová menjen, csak én nem tudom, hová mehetnék, kábán öltözködöm, támolygok, féllábon ugrálok, a nadrágomra taposok, amikor húzom felfelé, megyek és megborotválkozom, hány éve már, hogy amikor borotválkozom, nem nézek a tükörbe, sötétben borotválkozom vagy a tulsó sarokban, ülök egy széken az előszobában, és a konnektor a fürdőben van, már nem szívesen nézek szembe magammal, magam is elborzadok a fürdőszobabeli látványomtól, már a saját látványom is fáj, tekintetemben felfedezem a tegnapi részegséget, már nem is reggelizem, és ha mégis, csak egy kávét és egy cigarettát, ülök az asztalnál, néha lebicsaklik a karom, és néhányszor elismétlem magamban, Hrabal, Hrabal, Bohumil Hrabal, hát győzedelmeskedtél, elérted az üresség legfelső fokát, ahogy az én mesterem Lao-ce tanította, elértem az ürességet, és minden, de minden fáj, fáj az út is a buszmegállóba, az autóbusz is fáj, bűntudatosan lesütöm a fejem, félek az emberek szemébe nézni, néha keresztbe rakom a kezem, és odanyújtom, felkínálom a csuklómat, hogy tartóztassanak le, és kísérjenek be a rendőrségre, mert attól az én cseppet sem zajos magányomtól is bűntudatom van, mert nemcsak a mozgólépcső fáj nekem, amin alászállok a lenti pokolba, a fölfelé igyekvők tekintete is fáj, mindenkinek van hová mennie, míg én elértem az üresség legfelső fokát, és nem tudom, hová mehetnék.

Valahol az erdőben várnak rám az én utolsó reménységeim, életben maradásom végső indokai, a cicák, akik rettegnek, hogy mi lesz velük, ha nem jövök, ki ad nekik enni, ki simogatja meg őket, mert ezek a kis teremtmények szeretnek engem, míg nekem már nem csak a hálószobám fáj, fáj az egész város, ahol élek, már az egész világ fáj nekem, mert sorra keresnek fel azok a lények, akiket nemhogy nem ismerek, de ellenkezőleg, akik lassan, de biztosan ereszkednek alá lelkem mozgólépcsőjén, nemcsak az arcuk rajzolódik ki élesen, de bizonyos rémséges események is, mint valami portré, mint valami film, egy dokumentumfilm nemcsak arról, hogy milyen őrülten szerettem valaha, de arról is, hogyan mondtam csődöt.

Ülök hát abban az én guruló gyóntatószékemben, és végig kell gondolnom a képeket, amelyek sorra felkeresnek, amelyeket elbeszéltek nekem, és mindet egyszerre, hogy még jobban fájjon nekem ez az én hálószobám, hogy az egész világ fájjon... Valahol Németországban, egy városban, a tóparton minden este égre röppent egy lángoló hattyú, és amikor elégett, belebukott a vízbe, a polgárok szörnyülködtek, aztán őröket állítottak, és rajtakaptak egy fiatalembert, amint kiflivel csalogatott kifelé egy újabb hattyút, leöntötte egy üveg benzinnel, és aztán meggyújtotta, és gyönyörködött az éjszakába felszárnyaló lángoló hattyúban... és amikor elfogták, ez a fiatalember azzal védekezett, hogy Salvador Dalí ihlette meg, hogy az égő zsiráf, amit Dalí festett, éjszakánként rémlátomásként kísértette, hogy fájni kezdett neki a szoba, ahol az égő zsiráfról és Salvador Dalí paranoidkritikai módszeréről álmodott, először az állatkertben a zsiráfot és a sörényét akarta leönteni, de nem ért fel olyan magasra, és így egy szelíd hattyút édesgetett magához, és amikor a hattyú lángolva felröppent, egészen fönn, a zeniten Salvador Dalí égő zsiráfját látta... és többé nem fájt neki a világ, és nem tudta, hogy ez a kép úgy felkavar engem, mint a halastó tükrét a hűsítő vízbe zuhanva alábukó hajdani gyönyörűséges hattyú...