Eszembe jutnak beszélgetésrészletek. Majdnem mindegy volt, hogy miről beszélgettünk, mindig éreztem azt a láthatatlan kapcsolódást. A szívemből a modembe, végig a kábelen, ki a te modemedből, be a szívedbe. Talán ha nem lenne acéllap a szíved és az agyad között, akkor sosem szakadt volna el. Hiába a tökéletes kiegészítés az "ellentétek vonzásában", ha nem hallgatsz az érzéseidre. És mi maradt? "Direkt építettem falat kettőnk közé." Hát ennyi és menjünk tovább, de ahogy elnézem, neked se nagyon megy. Pedig már nem próbálom lebontani, megkerülni vagy átugrani a falat. Későn jöttem rá, hogy ez egy japán papírfal, így aztán egészen vastag lett, majdnem áthatolhatatlan. De azért most is ráteszem a tenyerem és várok, hogy kiszakítsd. Tudom, hogy megteszed majd. Addigra én is rendet teszek magamban és beraklak oda, ahova tartozol. Bennem marad a vágy, hogy átadhassak abból, amiből nekem sok van, benned pedig üres a helye, vágy, hogy megsimogassalak, hogy könnyebb legyen neked. Nagyon pici fiók, csak pár nap egy életből. Néhány meghökkentő, különleges óra, ennyi csupán.