Éjjel van, és én most is egyedül vagyok, mint szinte mindig mostanában. Tulajdonképpen szeretek egyedül lenni, most, hogy gondoskodnom kell két kicsiről, most érzem, hogy milyen jó volt szabadnak lenni. Nem értheti ezt az, akinek nincs gyereke, azt a nagyon nehéz terhet, hogy a nap minden percében valaki másnak a rendelkezésére kell állnom, és meg is teszem, hiszen tökéletesen rám van utalva, se enni, se pisilni, se nevetni nem tud nélkülem. Mindezt egyből duplán:) Senki nem mondta nekem: gondold meg kétszer, ez borzasztóan nehéz... mindenki csak a jó oldalról beszél, a szülők ritkán vallják be másnak, hogy bizony vannak időszakok, amikor több benne a teher, mint az öröm, mintha ezzel a saját gyengeségüket árulnák el, pedig szerintem az igazságban nincs semmi szégyellnivaló. Most itt alszanak a másik szobában, olyan szépek, amilyet még sosem láttam azelőtt, és tudom, hogy éjjel Domek felsír majd és odajön hozzám: anya, idebújok. És én alig alszom emiatt, mert nehezen alszom el újra, ha felkeltenek, de mégsem megyek az ágyamba még.
Szeretem ezeket az éjjeli órákat egyedül. Legtöbbször olvasok vagy filmet nézek (vagy mindkettőt egyszerre:), és elég gyakran eljutok ugyanarra a pontra. Olvasom például valakinek a blogját, akit ismerek, és egyszercsak elfog az érzés, hogy megmondjam neki, mennyire szeretem. Általában persze nem teszek semmit, csak élvezem, ahogy túlcsordul bennem ez a hangulat, összeszorul a szívem, de mégis, mintha háromszor akkora lenne, mint egyébként, alig fér el a mellkasomban, és ilyenkor eltölt az érzés, hogy valami sokkal nagyobbnak vagyok a része, hogy egyáltalán nem vagyok egyedül, és akik itt vannak velem, azok ugyanezt érzik. Nem látom őket, de itt vannak körülöttem és bennem, és nincs szükség arra, hogy bármit is mondjak nekik, ők pontosan tudják, amit érzek, nekik nem kell levelet írnom, hogy "szeretlek"... nekik nem kell. De minden emberi lénynek kell, mert ha nem mutatom ki, akkor nem értik, nem látják. Még így is sokan félreértik, nem elfogadható számukra, hogy nem várok viszonzást, hogy olyat is tudok szeretni, aki az ellenkezőjét érdemelné, az meg végképp borzasztó számukra, hogy ezt még ki is mutatom. Hm... most pontosan látom, hogy mi ennek az oka. Butának, éretlennek, gyereknek látom azokat, akik nem tudják átérezni ezt, szerintem ők csak tévelyegnek egy érzelmileg bezárt világban, és hát ki ne szánna egy buta embert, ki ne szeretne egy kisebbet, egy gyereket, még ha néha kicsit magas lóról is, mert ugye szentek ritkán születnek erre a világra. Sajnos szent sosem leszek, de az biztos, hogy megtartom magam ilyen "hülyének", és megpróbálok vállrándítással válaszolni a provokációra. Na és persze megpróbálom a lenézésem és elnézésem megértéssé és elfogadássá változtatni. Hogy miért? Mert így esik jól, mert szerintem így helyes. Mert szeretlek.
