(*-*)

Ma hetek óta először megyek be Pestre. A Blahára kell eljutnom, ezért felszállok a hatosra, és beszorulok a sok ember közé, akik szintén utaznak valahová. Teljesen elfelejtettem már, hogy milyen így heringezni, hogy a fenekemen érzem, ahogy a mögöttem álló férfi kivesz valamit a táskájából. Szerencsére nem akar inzultálni - bár valahol mélyen erre is felkészülök -, így aztán a szokásos játékot játszom, amit mindig, ha sok ember között vagyok és nem kell beszélnem. Figyelem őket, ahogy be vannak csukva, véletlenül sem néznek egymás szemébe, lehajtják a fejüket, vagy olvasnak, esetleg úgy tesznek, mintha olvasnának. Csakhogy ma, ezen a villamoson különös dolog történik. Beugrik egy kép, már nem a villamoson vagyok, hanem egy zárt, szürke faburkolatos vagonban, pont olyan, mint amikkel a koncentrációs táborokba szállították a zsidókat, a sarokban egy vödör bűzölög, egy lány guggol fölé, az arcán zaklatottság, zavar és szégyen, pedig mindenki elfordul, úgy tesznek, mintha nem lenne abban semmi különös, hogy a lány előttük és ebben a helyzetben pisil, vagy úgy, mintha itt se lenne. Látom a rácsokat az ablakon, üveg helyett, hideg van és fázom, az emberek mind egyformák, és mintha az egész fekete-fehér lenne, hiszen csak egy filmben láttam, de most nem csak nézem, ott vagyok benne... de ez csak akkor tudatosul bennem, amikor újra a villamoson vagyok, és az előttem álló, félig elfordult pici nő arcát nézem; feltűnik, hogy milyen szép, hiába csukja be magát, nem tudja eldugni a szép bőrét, a pisze orrát, a kék szemét.

Leszállok, gyalog megyek a szokásos mozimhoz, az egyik kapualjban egy hajléktalan a kétéltű embert olvassa, ezen persze nevetnem kell, na meg azon is, hogy éppen olyan kiadás, amilyenben nekem is megvolt régen, Delfin-könyvek...belenézek a szembejövő arcokba, nem bírják elviselni, elfordulnak, csak egy hosszú, világos kabátot viselő nő néz ugyanúgy egyenesen a szemembe, egészen végig, ahogy jön felém, mikor éppen elhaladna, elmosolyodunk... aztán az aluljáró lépcsőjén felfelé megfigyelem egy férfi arckifejezését, ahogy egy rokkant, szintén a lépcsőn közlekedő nőre néz. Nem tudja eldönteni, hogy segítsen-e, látom, ahogy ugyanazok a gondolatok peregnek az agyában, amik az enyémben is szoktak hasonló helyzetben, és ugyanúgy is cselekszik: vár, hogy megy-e a dolog egyedül, csak áll és ott van, hátha szükség lesz rá. Nem várom meg, hogy a jelenet befejeződjön, de tudom, hogy a férfi megkönnyebbül  majd, amikor ennek vége és mehet majd tovább, kicsit büszke is lesz arra a nőre, "megy ez neki egyedül is, nem kellek..."

A film. Hát Istenem, nem lehet mindig szerencsém, és persze a nők miatt a kisebbrendűségi érzésem is feltör, mert nekik persze tökéletes a bőrük és az alakjuk. Hogy mi mindenre képes a számítógép:) Na nem baj, hazafelé a vonaton fél év kihagyás után újra Hiperkarmát hallgatok. Katarzis. Azt hiszem, hogy 30Y-t és Quimbyt is elteszem aludni, hogy átélhessem majd újra ezt az érzést.

Most felhívnálak. Létezik-e az a szám, létezik-e az a telefon...