(*-*)

Ma elhoztam mindent a régi házból. Valószínűleg évekig nem megyek majd arra, hiszen nincs miért, ezért elbúcsúztam a kerttől, a kutyáktól, a fürdőben az üstököstől, nagyapától, aki még mindig az alsó polcon van a sötét szoba hátsó sarkában a tortásdobozban, meg a szfinxtől, amit Görögországból hoztunk (pedig én nem is azt akartam). Nehéz elengedni hiába nem lakom már ott jó ideje, hiába vannak egy másik lány holmijai a mosógépen (meg mindenhol:). Mivel nem változott semmi, olyan érzés, mintha valami, ami belőlem született, örökre elmúlna. Felépítettem ugyan egy új életet, de még nem vagyok benne igazán boldog, minden idegen - ami jó, mert újdonság, és rossz, mert bizonytalan. Teljesen egyedül vagyok, ráadásul két gyerek élete is tőlem függ. Most először érzem, hogy szeretnék inkább újra kamasz lenni, iskolába járni, igaz, hogy akkor is csak látszat volt a biztonság, de ez nem tudatosult, nem volt bennem szorongás a holnap miatt. Jaj csak elfáradtam, ezért lehet ez:) Hiszen nincs mitől félni, mindenünk megvan, és holnap is minden rendben lesz.