Most, hogy elkezdtem kórusba járni, kezd visszatérni a régi hangom is. A próbákon elöl ülök, pont középen (mezzo sajna, úgy tűnik a kor elvette tőlem a legmagasabb hangjaimat, vagy legalábbis már nem esik jól kiénekelni őket), és bár a hamis hangok is elérnek, sokkal fontosabbak nekem azok a pillanatok, amikor az összhangzat tökéletes. Ezt az érzést nem tudom megfogalmazni. Lebegés, behunyom a szemem és élvezem, ahogy az arcüregemben, az orromban és a hangszálaimon képződik a saját énekem, a fülemben pedig összegyűlik az összes többivel. Nem is véletlen, hogy nagyon jó a közösség, egy ilyen próba után csak nevetni lehet, tele vagyunk endorfinnal, én pedig csak azért nem ugrálok hazáig, mert elég meredek az utcánk és csúszós a macskakő (na jó, meg azért, mert 33 évesen nem árt már felnőttnek látszani, bár ebben nem vagyok teljesen biztos:).

Így aztán elővettem a régi kazettáimat, és a mai palacsintasütés közben megint együtt énekeltem Barbra Streisanddal (meg a gyerekekkel), persze a technikáját szinte lehetetlen követni, mert hibátlan, de azért élveztem, ahogy a tüdőm kitágul, a vérem máshogy folyik, és valahogy minden sokkal szebbnek és könnyebbnek tűnik. Kémia:) Mint a szerelem.